Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

Új élet, új remény

Petőfi élete 57 Másnap már igazán jó barátok voltak, bizalmasan társalogtak, s Petrovics kitárta előtte a lelkét, elmondva apró kalandjait, küzdelmeit Pesten, a színház titkait, amikbe bepillantást nyerhetett. - És mennyi fizetésed volt? — kérdezte a művészi dolgokban járatlan Orlay. Nem sok barátom, mindössze néhány váltó forint. — És hogy tudtál megélni belőle? — Volt egy kis mellékjövedelmem is. A művészek ide-oda küldöztek, szinlapokat hordtam szét, egyik-másik művésznőt esténkint lámpával hazakísértem, s mindig cseppent, ha nem csurrant. — Szóval, te is ott kezdted, — mondta Orlay, ahol Shakespeare, azzal a különbséggel, hogy az a színházba jövő gavallérok lovait tartotta. A munka nem szégyen, barátom, s engem büszkévé tett már az is, hogy legalább ilyformán érintkezhettem a bálványozott művészekkel. — Barátom, nem sokat ér a festett világ dicsősége. Álom ez s bármily szép, elröppen, szétfoszlik, akárcsak a hajnal rózsáiról az őszi köd. — Az élet sem más, mint álom. Teljesületlen vágyak, letaposott remények, hamuvá égett szenvedélyek temetője az emberi szív, s mindig előbb hal meg, mint ahogy temetik. Csak a dicsőség az, ami kárpótolhat az élet csalódásaiért. Csak a hírnév az, amely szétosztja emlékünket az emberek között, ha az idő elfújja keréknyomnyi életünket. — Hanem az emlék is csak addig él, mint a gyászolók által szétszedett sírkoszoru. Mig szine, illata megmarad, megőrzik, ha elhervadt, kisöprik. — Nem mindig, barátom. Vannak ereklyék, amik apáról fiúra szállanak, melegítenek és szikrákat szórnak, mint a századok múlva feltörő tűzhányóhegy. A nagy emberek emléke is ilyen.