Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

Toborzáson

Petőfi élete 47 — Hát hogyne ismerném, a szomszédtokban lakunk, én vagyok a Nagy Pál János fia. A Nagy Pál Jánosé?! t— ismételte gépiesen az ifjú. Biz igen, öcsém, sok szomorúságot okoztál a szülőidnek. Az ifjú hirtelen visszakapta kezét a legény tenyeréből, fejét búsan lehorgasztotta s elszorult szívvel, alig hallhatóan morogta: Ne beszéljünk erről. Gyere be, öcsém, az ivóba, ott majd nem füleli senki a beszédünket. Az ifjú megkönnyebbülten követte a füstös csapszékbe, ahonnan nagy sebbel-lobbal hordták ki az italt a szomjas huszároknak. Kint, az ajtó előtt, meg a kapuban egy-egy vén huszár állt őrt, hogy meg ne szökhessen a fölcsapott ujoncz. Letelepedtek egy üres asztalhoz, a legény bort hozatott, aztán egyszeribe megoldódott a nyelve. — Úgy ám öcsém, nagy busulásban van miattad az édes szüléd; azt hiszik, hogy elemésztetted magadat. — Már miért hinnék azt? — Mert hát eltűntél az apád mellől; szegény anyád nagyon sokat sír érted s nincs az a nap, hogy meg ne siratna. Az anyám hasztalan vigasztalja, hogy ne keseregjen annyit, majd csak előkerül az a Sándor gyerek, de erre csak még jobban neki buzdul a sirásnak. — Szegény édes anyám ! — sóhajtott föl könnybe lábadt szemmel az ifjú s hangja sírt, mint a gyászos ének. Tenyerébe temette az arczát, rákönyökölt az asztal végére és sokáig hallgatott. A fájdalom vasmarokkal szorította szivét, zokogni szeretett volna,