Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

A mennyország küszöbén

Petőfi élete 201' „Én megvallom, hogy szeretem önt, jobban, mint bárkit, de én nem merek bizni magamban, hogy ezt érezni fogom később is, midőn többszöri összejövetelünk és kölcsönös megismerkedésünk tán oly szinben fog egymásnak bemutatni, mely nem lesz arra való, hogy szerelmünket megerősítse. És ha éppen való az, amit egy iró mond, hogy nincs a szerelemnek hatalmasabb gyilkosa, mint a megszokás, ez engem elrémit, mert inkább távol egymástól egy végteljes életet, mint közömbösséget egymás mellett. Azért nem kötöm le még most magam, nem igérek semmit, csak azt mondom, hogy ha eljön a tavaszszal s mindketten igy érezünk, magunk iránti kötelességnek tartom egymásban keresni föl jövendőnk boldogságának alapját ; de nemcsak azon boldogságot, mely talán addig tart, mig a szerelem első mámora, hanem egy egész élet boldogságát. Oh, ha ön olyan szenvedélyes nem volna! Mindig féltem az ilyen szenvedély lángjaitól, mely éppen heves dobogása által nemcsak mindent, mi közelébe jön, hanem csakhamar önmagát is fölemészti. S ha e tűz, melyre egy egész, tán hosszú élet boldogságát biznám, melynek szüntelen hevétől függne ez, egyszerre kialudnék, miután lelkemet elégetné, nem hagyna egyebet emlékénél, mi földúlt keblem nyugalmát egészen szétroncsolná. Oh, szép az ilyen vég a regényekben, de akinek érző szive van, ezt kerülni fogja a valóságban, mert érezi, hogy az őrültté tenné". Mennyi hideg szellemesség! Nem a sziv szava ez, hanem a fontolgató észé. Harcza az észnek a hiúsággal, de nem a szivvel, amely ha mélyen szeret, lángjában hamúvá ég és elenyész minden okoskodó tépelődés. Komor töprengések azon, hogy mi lesz, ha a