Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)
A mennyország küszöbén
200 Petőfi-Könyvtár Nézem lecsüggő ágait Szomorú fűzfának. Mintha csak csüggedt lelkemnek Szárnyai volnának. Amidőn Júlia a megyei tisztújításra csakugyan bejött édes atyjával Nagykárolyba s Téreyék házában találkoztak, már sokkal gyöngédebben bánt a költővel, sőt azt is megvallotta, hogy szereti. Ismerve azonban atyja felfogását és ama tervet, högy Uray szolgabíróhoz akarja feleségül adni, a búcsúzás alkalmával igy szólt Petőfihez: — Szeretem önt, de tavaszig ne látogasson meg. Ez idő alatt tisztában lehetek azzal, hogy oly nagy-e ön iránti szerelmem, hogy a szülői tilalommal is daczolhatok, mert tudja meg ön, hogy szüleim sohasem adnák áldásukat szerelmünkre. — Elég áldás lesz az én életemen a kegyed szerelme. Az öregek pedig könnyen megbékülnek, ha látni fogják a mi boldogságunkat. — Bizzuk az időre a mi szerelmünket. Ha az ön érzelme állandó, tavaszig meg nem változhatik, ha pedig el nem jön, akkor tudni fogom, hogy tüzes vallomásai ismét csak költői ábrándok voltak, amiket széttépett, elfujt, semmivé tett a tél zugó fergetege — Eljövök Júlia, — eljövök, ha az egész világ reám szakadna is. A költőt ez a vallomás is boldoggá tette, s bár még kételyek csüggtek a szivén, az elragadtatás hangján irja Váradynak: „Elhagytam Szatmárt és hogy hagytam el! . . . Szerettetve, barátom, szerettetve a legdicsőbb lénytől, mely valaha az Isten kezéből kikerült". Júlia pedig naplójában ezt a levélalakba öntött vallomást teszi október 21-én:
