Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

A mennyország küszöbén

Petőfi élete 199' Petőfi úr, a szerelmet nem lehet szivemre erőszakolni. Várjon, idővel talán szivem is fellobban. Kevés reményem van már hozzá; hiszen ha a nap lemegy és minden élet kihal, akkor sem lehet hidegebb a világ, mint a nagysád szive. Nem tehetek róla, talán jobb is lett volna, ha soha sem ismerjük egymást, ön is nyugodtabb volna most, meg én is. — Ha terhére vagyok nagysád, úgy igérem, hogy nem fog többé látni soha. Júlia kezét nyújtotta neki. — Ne haragudjék Petőfi úr, terhemre nincsen, de szerelmére talál ön méltóbbat is nálamnál. — Soha, Júlia. De most már látom, hogy nem szeret, s én inkább izénkét tépem ki szivemet, semhogy szerelmét kolduljam. — No, ne váljon meg tőlem haraggal Petőfi úr. Mindent tudok nagysád, amikor utoljára fogom most a kezét, amelylyel mást fog boldogítani, azt kívánom, hogy csak ezredrésznyire szeresse az a férfi, mint ahogy én szerettem, s kegyed akkor is nagyon boldog lesz. A költő ezzel elvált Júliától. A leány fölment a várkastély erkélyére s midőn Petőfi kocsiba ült, zsebkendőjét könnyes szemmel lobogtatta feléje. — A viszontlátásra! — rebegte meghatottan, de ezt már nem hallotta a költő, mert a kocsi tovagördült. Talán e szomorú találkozás emlékére irta e megható kis költeményt: Álldogálok a tó partján Szomorú fűz mellett Nekem való hely: engem ily Bús szomszédság illet.