Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

Gyalog a hóviharban

Petőfi élete 17 Fiam, vigyázz, ez az apostolok sorsa. Az ifjú megrázkódott, aztán elkezdte a kezeit forgatni, akár csak a szélmalmot, hogy fölrázza a merevedő vért. Majd végignézett az országúton, melyen egy csomó hókunyhót épitett a szél, s amint a messzeségben egy csárdaczégért pillantott meg, egyenesen arra vette útját. Ugy örült annak az ócska forgácsczégérnek, mintha valami paradicsomkapu rózsabokrétája lenne. De mikor közelébe ért, hirtelen elsötétült az arcza, s komoran állott meg. Mit kérjek, mikor csak öt váltógarasom van, s mi marad az útra, ha ezt is elköltőm? Eh, nem megyek be, gondolta magában; már nem lehet messze az első falu, addig csak kibirom. És újra befogta az apostolok lovát, amely azonban már csak vánszorogva vitte tovább csontig átfázott gazdáját. Hanem az akarat erőt adott neki és szerencsésen bevergődött a legközelebbi faluba. A legelső házba bement, hogy fölmelengesse dermedt tagjait. Jó szivvel engedtek neki helyet a fűtött boglyakemenczénél. Egy óra múlva aztán elköszönt a szegény zsellér néptől s folytatta útját. A szél egy kicsit összébb fogta metsző élü korbácsát s igy könnyebben méregette az országutat. Hanem a hideg még csikorgóbb lett s a szive is didergett belé. A gyomra is korgott, s agyában, mint a fölzavart méhkasban, zsibongtak a sötét gondolatok. A háta mögött hagyott faluból most szállt feléje a déli harangszó. Előkaparta a havas tarisznyából a jókora karéj kenyeret és megette az utolsó morzsáig. Közben tovább bandukolt s nagy örömére nemsokára egy csilingelő szánkó siklott arra felé. — Hej, ha felwnnAnp-k. gondolta, nagyot Petőfi-Könyvtár. XI