Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

Csapó Etelka

168 Petőfi-Könyvtár került haza. Még otthon is egyre hallotta a harangzúgást, a gyászéneket, a pap imáját, a család zokogását. A bánat odaült melléje, vele feküdt, vele ébredt. Mindig maga előtt látta Etelkát a ravatalon. Most már talán boldog menyasszonya lehetett volna, ha a halál el nem rabolja tőle. Lobogó vágyaktól izzó karjaival most már át is ölelhette volna s helyette az enyészet férges ujja tapad karcsú derekára. Ha a nyomdában elvégzi dolgát, kisiet a temetőbe. Sokszor fagyos eső szakad, metsző szél vág az arczába, vagy beliszteli a sűrű pelyhekben omló hó, neki az mindegy. A szive nem ázik, nem fázik, abban máglyaként lobog a fájdalom. Néha a képzelet megnyitja előtte a sirt s felül havas párnáján Etelka. E pillanatban érzi a legkínosabb gyönyört. — Édes Etelkám, ha fázol, rád terítem forró szivemet. A leányka mintha boldogan mosolyogna. — Ha a szived kivennéd, akkor te is ide jönnél a föld alá. — Azt akarom, drága gyönyörűségem. — De itt nem lehet dalolni, mind némán fekszünk a föld alatt. — Mit ér nekem a lant, ha te nem hallod zengését. — Te nem nekem dalolsz, hanem a nemzetnek. Dalod bánatában, örömében, tüzes ömlésében a nemzeti érzésnek adsz hangot. Életed nem a tied, hanem a hazáé, az enyém pedig csupán a tied lett volna. — És miért hagytál itt, miért kellett éppen téged elveszítenem ? — Hogy gazdagabban buzogjon lelkedben a