Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

Csapó Etelka

166 Petőfi-Könyvtár Aztán leült egy székre, tenyerébe hajtotta a fejét s némán meredt maga elé. Néha könnyek szaladtak végig beesett arczán, mint nagy esőcseppek a ködös ablaküvegen. Ott ült mozdulatlanul órák hosszáig. A gondolatok összekuszálódtak fejében, melyet nehéz kalapácscsal ütött a fájdalom. Vachott aggódni kezdett érte s bejött a ravatalos szobába. — Sándor, ne búsulj, ezzel már úgy se támaszthatjuk fel Etelkát. — Nem halt meg ő, Sándor, — felelte Petőfi és szeme fellobogott, mint az esővert tüz az éjszakában. Vachott döbbenve nézett barátjára. — Igen, ő él, barátom. Az imént tisztán láttam, hogy megmozdult a szempillája. — Ne képzelődj, kérlek; ha az asszonyok meghallják, csakugyan azt fogják hinni, hogy tetszhalott. E pillanatban belépett Vachottné s Petőfi neki is azt mondta, hogy Etelka csak tetszhalott. Vachottné erre két jeles orvostanárt hozatott s ezek a család kérelmére minden élesztési kísérletet megtettek, de hiába. Etelka halott volt. A leánykát másnap, január 10-én temették. Koporsója tele volt virággal. Az evangelikus templomba vitték, ahol Székács József tartott fölötte megható gyászbeszédet. Azután föltették a gyászkocsira s megindult a menet a Váczi-úti temetőbe. A koporsó két oldalán fekete magyar ruhás fiatal irók haladtak, kezükben égő fáklyákkal. A koporsó után gyalog ment Vachott, egyik oldalán Petőfivel, a másikon sógorával, Csapó Pállal. A hó csöndesen szitált, apró pelyhei fehér fátyolt borítottak a komor gyászmenetre.