Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

Csapó Etelka

162 Petőfi-Könyvtár pedig nem fogyott, gömbölyded termetén alig látszott valami változás. Vízkereszt napján jókedvűnek látszott. Vígan enyelgett Petőfivel, hogy milyen nagyszerű is lesz az, ha majd falun lepkéket fognak kergetni s a költő belepottyan a pocsolyába. — Majd kihúz Etelka, — szólt erre nevetve Petőfi, aki gyönyörködve nézte, mint lobog fel megint az élet a leányka sugárzó szemében. — Jaj. már megint olyan éles fájdalom nyilait az agyamba, mintha késsel szabdalnák, — sikoltott fel hirtelen s a fejéhez kapott. — Jer szobádba, húgom, — szólt gyöngéden Vachottné s kézen fogva bevezette a támolygó leánykát. Petőfi nyomott hangulatban távozott s olyan különös borzongás fogta el, mintha fagyos novemberi esőcseppek hullanának a szivére. Egyszerre csak Etelka ismét a fejéhez kapott. — Édes anyám, mi volt ez? — kérdezte halkan, — mintha csak valami a fejemből a szivemre szakadt volna. — Ez bizonyosan jó jel, édes leányom. Valószínűleg leszivárgott fejedből a vér, amely azt a kínos nyomást okozta benne. Másnap Etelka ágyba feküdt, mert nagyon szédült. Anyja melléje ült és beszélgettek. Etelka mély megindulással és hosszan tekintett anyjára, mintha magával akarta volna vinni utolsó pillantását, aztán felsikoltott: — Jaj, mamám! És szivéhez kapva, élettelenül hanyatlott le párnáira. Anyja dermesztő sikoltással borult rá. — Etelkám, édes kis leányom! — zokogta szivtépő fájdalommal. — Ébredj fel, ne hagyj itt.