Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

Csapó Etelka

Petőfi élete 163 Rázta, költögette, csókolta, ölelte, ébresztgette, mindhiába. A leányka hidegülő ajka zárva maradt, csak nagy, kék szeme volt nyitva s nézett mereven, mint a napnélküli égbolt. Vachottné berohant s holt huga láttára ájultan bukott anyjára. A cselédek is befutottak s kezöket tördelve, hangosan zokogtak a gyermek halottas ágyánál. Ekkor nyitott be Petőfi. A kétségbeesett zokogást hallva, rohant Etelka szobájába. Rápillantott a fehér halottra s fájdalmasan sóhajtotta: — Tudtam, hogy megkívánja az ég. Néma döbbenéssel nézte a tört liliomszálat, aztán megrogygyanó inakkal, száraz, benső zokogástól rázva, szó nélkül távozott. — A sors megirigyelte tőlem ezt az angyalt, — sóhajtott fel otthon, könnyeit törölve. — Érzem én, hogy nem is leszek boldog soha. Költőnek kiapadhatatlan forrása a könny és szenvedés. Szegény Etelka, — fűzte tovább gondolatait, — ki tudja, nem jobb lesz-e neki a föld alatt? Hátha minden temető alatt egy-egy tündérpalota áll, oda viszik le halk zeneszóval és virágágyra fektetve az ártatlan lelkeket s ott örök boldogságban, bú, baj és gond nélkül folytatják e földön megszakadt életet. Istenem, csak legalább egyszer megcsókolhattam volna. Ajkának méze megédesítette volna egész életemet. Vagy elmondhattam volna neki, hogy mennyire szeretem. Úgy fekszik a sírba, hogy senkitől sem hallotta még azt az üdvözítő szót: szeretlek! Miért is nem mondtam meg neki, most álmodhatna a szerelemről s boldog álmaitól rózsák nyílnának a sírja körül. Majd elmondom a drága halottnak, hátha föléled tőle. Holt ajkára lehelem a lángot, mely szivemben 10*