Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

János vitéz

154 Petőfi-Könyvtár Annyi öröm és biztató remény után ez megint keserű pohár volt neki. El is panaszolta Vachott Imrének, hogy Kukoricza Jancsijára nem tud kiadót kapni. Ez aztán száz forintot adott érte, czimét „János vitéz"-re változtatta s ezer példányban nyomatta ki Másnap estefelé Vachott átment a költő szobájába, hogy valami utasítást adjon neki. Nagy meglepetésére egy kék mándlis, magyar nadrágos, alacsony, köpczös, barna embert és egy selyemkendős asszonyt talált ott, akik jöttére nagy illemtudással keltek fel székükről. — Bocsánat, ténsur, — mondá az őszbevegyült falusi ember — én Petrovics vagyok Szalk-Szent-Mártonból s az anvjukommal együtt Sándor fiamat keressük. — Örvendek, bátyámuram, csak tesseriek helyet foglalni, mindjárt itthon lesz Petőfi úr. — Ha meg nem sérteném kérdésemmel a ténsurat, — szólal meg az öreg Petrovics, zavartan forgatva kalapját, — hogy viseli magát az én Sándor fiam ? — Jól, nagyon jól, bátyám, nincs semmi kifogásom ellene. — Nem korhely, nem maradozik ki éjszakára ? — Nem iszik az, bátyám, este pedig legfeljebb ha tizenegyig marad ki. — Áldja meg az Isten ténsuramat — mondá hálálkodva Petrovicsné, — hogy embert csinált belőle. Petőfi, aki mindig rohanvást járt az utczákon is s hogy a járókelők ne akadályozzák, rendesen a kocsi uton haladt, most kemény dobogással közeledett a szobája felé. — No, itt van már Sándor, — mondta Vachott, aztán magára hagyta az öregeket, hogy ne zavarja a viszontlátás örömét.