Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

Gyalog a hóviharban

14 Petöfi-Könyvtár De történjék bármi, ő mégis elmegy. Nincs itt többé maradása. Hosszú, fáradt léptekkel húzódott a kályha mellé, elővette kopott kabátja zsebéből a leveleket s beledobta a kályha tüzébe. Keserűen nézte, mint vet lobbot sok kedves emléke, mint nyeli el a tüz, az enyészet. Bárcsak a sziv fájó emlékeit is igy lehetne elégetni! Hanem azok vele jönnek és elkísérik mindenhová, mint a menekülő szarvast hulló vére. Súlyos kalapácsütésekként visszhangzik lelkében most is apjának kemény fenyegetése, hogy örökre leveszi a kezét róla. — Szegény édes anyám, hogy fog fájni a szived, ha nyoma vész fiadnak. Tudom, szeretni fogsz, de ha fölviszi Isten a dolgomat, repülni fogok hozzád. Aztán odament az ablakhoz, hogy nézze a hóval lapdázó, egyre kergetőző szelet, a komor égbolt gyászfátyolos ivét, amely között az a néhány csillag ravatal körüli gyertyalángnak tetszett. Sokáig állt ott összefont karokkal s mint odakint a hó, úgy szakadt lelkére a fájdalom könnyzápora. Aztán ruhástul ledőlt az ágyára, behunyta a szemét, de nem tudott aludni. Mélységeket és örvényeket látott, amiken át kell gázolnia. Tört hangokat hallott, amik szivet fagyasztó sirásba csuklottak. Két kitárt kar nyúlt remegve feléje és hallotta az édes anyja könyörgő szavát: — Édes fiam, Sándor, ne hagyj el, mi lesz belőled, ha az én szeretetem szárnya nem fedezhet téged ? Oh, gyászos éj volt ez! Véres, nehéz harcz