Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

Gyalog a hóviharban

Petőfi élete 15 önmagával, a dacz és gyermeki szeretet, a sejtelmes, ragyogó álmok és a rideg valóság közt. Alig várta, hogy derengjen a hideg szürke hajnal. Fölkelt és vállára vetette a vékony tarisznyát. — Lajos alszol-e? — kérdezte halkan Szeberényitől. — Nem, pajtás, — felelte a diák elfogódottan. Öcscse, Andor, is fölnyitotta szemét s mozgolódni kezdett. — Keljetek föl hát barátim, mert ütött a válás órája. Halkan, sóhajtva mondta ezt és tarisznyáját igazgatta a vállán, hogy ne lássák a szeme szögletébe szivárgó könnyeket. — Hát csakugyan elmégy, Sándor? Ne tedd ezt, meglátod, hogy atyád hamar kiengesztelődik. — Soha; ismerem apámat ne is marasszatok, mert egy perczig sem maradok itt tovább. A két Szeberényi nem szólt többet. Tudták, hogy a poklot is hamarább meg lehetne dönteni, mint az ő elhatározását. Felöltözködtek, Petrovics megölelte, megcsókolta őket, aztán kikísérték. Még sötét volt az utczákon, csak a házak ablakaiból szűrődött ki itt-ott egy kis világosság. Az ifjú Petrovics lehajtott fővel, kávészinű lebernyegét homlokáig felhúzva, ballagott ki a városból. A megvadult ménesként száguldozó vihar szemébe, nyakába vagdosta a havat, s ócska, letaposott sarkú, színehagyott, kordován csizmájába is bele-belelöttyent, mert rövid pantallonját szétlityegő szárába húzta. Dermesztő hideg volt, de az ifjú nem érezte. Agya, szive csupa láng volt. A fájdalom tüzelt alattuk, s majd szétvetette a hőség a halántékát. — Pedig néha úgy vágott arczába a metsző szél, mint a vadonat uj borotva.