Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

A halál küszöbén

128 Petőfi-Könyvtár Pákh Albert összerezzent. — Hogy beszélhetsz így, barátom? — Már én úgy se viszem soká, de legalább az vigasztal, hogy lesz, aki eltemessen. Ezt annyi fájdalommal és keserűséggel mondta, hogy ifjú barátja szemébe könnyek szöktek. — Beteg vagy, Sándor ? — kérdezte részvétteljes hangon. — Halálos beteg, — válaszolta Petőfi. — Olyan vagyok, mint a sarkaiból kiszakadt ajtó, egy szélroham jön és ledől. — De mid fáj, barátom? — Mindenem s legfőképpen a lelkem. — Valami nagy csapás ért talán? — Nem ért nagyobb, mint már annyiszor, hogy kenyér nélkül maradtam, mert társaságunk feloszlott; csakhogy eddig egészséges voltam, mint a vas, most meg nagyon beteg vagyok, zörög rajtam a csont s alig van jártányi erőm. A költőt most fuldokló köhögési roham lepte meg. — Alaposan meghűltél, Sándor; no de ha csak ennyiből áll a bajod, azon könnyen segít egy kis patikaszer. — Rajtam már csak egy patikaszer segít: a szemfedő. — Miért e sötét hangulat ? Hiszen te már megszoktad a szenvedést. — Igen, mindent megszoktam, ami csak könynyet facsarhat az ember szemébe. Ámde mikor már azt hittem, hogy a sors verése megszűnt, akkor ismét seregestül bocsátja rám a csapásokat, ezt elviselni még egészséges testnek is bajos, nemhogy az ilyen összetört szervezet kibírná, mint az enyém. — Édes Sándor pajtás, ne essél kétségbe,