Bihari Mór: Petőfi könyvtár 8. Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései (1909)

A huszár boszúja (1850.)

34 Petőfi-Könyvtár melyet koronként lázas remegés, mi egész testét megrázá, reszkettetett meg. Szemei kisértetileg kitágulva meredtek Jancsira, mig az beszélt hozzá előbb, most meg még nagyobbak lőnek, midőn azokat fölemelé Jancsinak magasra emelt kezéhez, melyben ez a villogó kést — hegyével lefelé — tartá a leány fölött. A gazdájához szokott ló, mintha ösztönszerűleg sejtené annak irtóztató szándokát, félénken nyerit és nyugtalanul tépve a kötőféket, fordítja fejét a két szerencsétlen felé, kik nem látva, nem hallva egymáson kivül semmit, még mindig mozdulatlanul állnak ott, mint a boszuállás és a rémület szobrai. Ekkor egyszerre megkondult a nagy harang ünnepélyesen, lassan, mi a szentség végfelmutatását és a mise végét jelenté. A nemsokára hazatérő emberek jutának Jancsinak eszébe, sietett hát véghezvinni tettét, nehogy abban meggátoltassék. Balkarjávai átfogá Erzsi derekát, úgy, hogy kezével még annak balvállát és hátra feszité, s egy vad éles sikoltással mélyen a fejér kebelbe üté kését. Magasan szökel föl a vér és melegen boritá el Jancsi arczát, ki eszméletlenül, állati vérszomjjal tartá martalékát kezei között. Orrlyukai kitágultak, ajkait fölnyiiá, mintha fogaival akarná széttépni áldozatát, kinek feje a döfésnél hátra esett és kinek elalélt, elnehezedett testébe mélyen vágtak be az őt tartó kötelek. Megforgatá a lány kebelében a kést Jancsi aztán kihuzá és messze elhajítván magától kezével nyúlt a tátongó sebbe. Midőn kihuzá