Bihari Mór: Petőfi könyvtár 8. Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései (1909)

A huszár boszúja (1850.)

A huszár boszuja 35 onnét, görcsösen szorítva ujjai között egy véres tömeget és fölkaczagva, a leánynak haláltól kimeredt szemei elé tartá és ott marczangolá, mig a vér csurgott le kezeiről a padolatra. - Látod, látod, leány, — szólt végre, — ím itt a szived; mondtam, hogy elevenen szakasztom azt ki kebledből, ha hűtelen lessz hozzám, ha enyém nem, de másé se legyen az. Egykor térden állva kértem volna az Istent szivedért, most a kutyának vetem. Miért nem szólsz, miért nem rimánkodol, hadd mutathatnám százszor és örökre: nem, nem, nem! nincs kegyelem, nincs irgalom ilyen bűnös számára, mint te vagy! nem, nem! De mégis, miért vagy olyan csöndes, miért nem szólsz egy hangot sem ? Azt gondoltam, majd sirva fogsz kérni, majd rimánkodol, de te hallgatsz. Hát nem fájt a kés döfése, annak a nagy, éles késnek a szúrása? Hát nem fájt, midőn ennen kezeimmel, melyekkel egykor annyit simogattam piros orczádat, szakasztám ki szivedet? — Istenem, Istenem ! — szólt körültekintve és eszmélni kezdve mit tevék? Meggyilkoltalak! — sikoltá és lerogyott a leány lábaihoz és átkulcsolván azokat, magához szoritá őt. Aztán fölugrott és sebesen leoldá a köteleket, melyek a leányt a fához szoriták s gyöngéd figyelemmel szalmaágyára vivé, ott letevén, rábámult, mintha nem tudná megfejteni, megérteni a történteket. Végre könnyekbe tört ki és sirt, zokogott keservesen, mint a gyermek, ráborult a leány hideg holttestére, végig csókolta 3*