Bihari Mór: Petőfi könyvtár 8. Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései (1909)

A huszár boszúja (1850.)

A huszár boszuja 25 elárultad magad, édes kis félénk gerliczém; ha akkor meg nem esküszöl, rád emeli a kezét, akkor pedig vagy ő, vagy én halálfia lettünk volna. — Kár volna pedig két ilyen jó katonának, mint milyenek mi vagyunk, ha nem a csatatéren ellenség fegyverétől, hanem egymás által esnénk el. Zörgésedre, halálos félelmeim közepett is, eszembe jutott, hogy közel vagy, hát ez bátorított föl egyedül, hogy megtegyem. De hallottad, hamisan esküdtem ! megver érte az Isten, ezen és a más világon ! - Nem ver biz az, édes Erzsikém, a huszár szeretőjét nem veri meg az Isten; mi édes gyermekei vagyunk neki, azért hát csak megáld, ha minket boldoggá tesztek. — Gyere beljebb, édes szép virágszálam, ott nem ijeszt meg majd senki. Hadd csókoljam le könnyeidet és hadd öleljek el szivedből minden félelmet. Lassan beszélgetve beljebb vonultak, nem lehete többé künn az útra neszöket kihallani. De Jancsi nem veszté el szavuknak egyetlen egyét sem, csókjuknak csattanása szivét rázá meg, mert az első fájdalom rohama után, visszanyervén eszméletét, eszébe jutott, hol hagyta el őket, tehát a kétségbeesés halálnyugaimával visszafordult s hogy el ne árulja magát, az előbbi módon előre csúszott, mindenütt az út mellett, mindenütt utánuk. Mikor amazok beljebb vonultak, ő is utánuk, miként a kigyó, a bokrok között. A szerelmesek szélsuhogásánal- vélék a mindig mögöttük zörgő