Bihari Mór: Petőfi könyvtár 8. Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései (1909)

A fenyő és a vadrózsa

A fenyő és a vadrózsa 139 gésöket. Mint örült, midőn őket messziről tnegpillantá és haza térni látá! Nem is maradt a kis fészek soha üresen ; az elköltözöttek helyére mindig jöttek mások, kik tojásaikat a fenyő alatti vadrózsabokor levelei közé rejték. Csak télen, midőn a bokorról minden levél lehullt, s az őszi szél felkapta és elsodorta azokat, mikor a vadrózsabokor is a többi növénynyel együtt téli álmát alvá, csak ilyenkor gondolt a fenyőfa régi napjaira vissza, mikor oly büszke volt magányos, megközelithetlen magas helyzetére, erejére, nagyságára és szilaj küzdelmeire. Oh, mint vágyott volna most ott lenn a völgyben lenni, elrejtve a többi fa között, védve vihar és szélvész ellen ! Nem magáért, oh nem! a kis vadrózsa miatt aggódott: hátha egy olyan irgalmatlan vihar elriasztja ágai közül a kis fészek lakóit, a madárkákat, vagy leszaggatja derekához simuló ágait s összetépi, eltördeli, vagy pedig — s ettől félt legjobban — a tél hidege áthat gyökeréig s megfagyasztja azt, hogy soha többé ki nem hajthat. Ilyenkor úgy irigyelte a többi fákat az erdőben, kik lehullott leveleikkel védhették az alattuk nőt bokrokat, mig az ő levelei soha le nem hullnak. Ugy-ugy megrázá ilyenkor ágait, hogy legalább a rajtuk lévő hóval takarhassa be jó melegen gondoskodásának tárgyát. Amazoknál oda lenn, kiket száz bokor és fűszál környez, a kiveszettek helyét újra pótolhatják azok a virágok és növények, melyek még megmaradtak; de ő, ki közelében soha egyetlen egy fűszálat sem látott,