Bihari Mór: Petőfi könyvtár 8. Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései (1909)

A fenyő és a vadrózsa

136 Petőfi-Könyvtár fenyő, sok-sok éven át. Örömei szilaj, csupán ő általa ösmert vad gyönyörökből álltak. Ő büszkeségében, erejében, egyedüliségében találta örömét. Ami másnak halála lett volna, neki életerejét edzette. Szemben a viharral, kitéve a déli nap legégetőbb sugarainak, szikiatrónján mindenek fölé emelkedve, mi őt környékezé, látva a hajnal legelső pirkadását, az alkonyat legutolsó fényét, mindig készen a küzdelemre, győzelmének érzetében, megközelíthetlen magasságának tudatában élte le napjait, éveit . . . s ebben lelte örömét, ez tölté el vad kéjjel a legutolsó ízig, midőn minden ágában recsegve, ropogva viaskodott régi ellenével, a viharral, melyen örökké kifogott, mely mindig megszégyenülve volt kénytelen távozni, mig ő ott maradt helyén, büszkén, győzedelmesen. Azonban egyszerre csak változás történt. Aki megtudná mondani, hogy jött az a mag oda, melyből ez óriásfa származott, ki vagy mi hozá fel éppen e sziklacsúcs tetejére: csak az tudhatná azt is, madár hozta-e vagy a kavargó szélvész, vagy a természetnek mi más utján jött fel ugyanazon sziklára, még pedig éppen a fenyőfa tövébe ama mag, melyből az a vadrózsa nőtt, mely egyszer csak, kora tavaszszal, annak alján hajtá ki gyönge ágait, piczinke leveleit. Ki tudná megmondani, hogyan, mikép tévedt ez ide, hol eddig sem virág, sem fűszál ném vert soha gyökeret? Ki tudná hogyan ? . . . elég az hozzá, hogy ott volt, hogy szemlátomást növekedett, erősödött, hajtott, sőt