Bihari Mór: Petőfi könyvtár 8. Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései (1909)
A fenyő és a vadrózsa
A fenyő és a vadrózsa 137 végre virágozni kezdetf, mig végre egészen átfogá, átkarolá a fát, aztán egyre magasabbra nyujtá ágait, egyre dúsabbak lőnek levelei és ágai pirosabbak, illatosabbak. Mi történt ez alatt a fenyővel? Először csak bámult a kis gyönge hajtáson ott lábánál, aztán figyelni kezdett erősbödésére, végre érdekkel nézé minden egyes levelének fejlését, szaporodó ágait, feslő bimbóit. Lassankint elhagyá régi szilajsága; minél többet foglalkozott a kis, egyre gyarapodó bokorral, melynek ágai egyre magasabban kúsztak fel oldalán s illatos virágai gyöngéden simultak hozzá, annál kevesebbet törődött a sudarát környező viharral. Végre csak egy gondja lőn: megvédeni a kis gyönge rózsabokrot, távol tartani mindent, ami annak árthatna, vagy éppen életét fenyegethetné. A nap sugarait csak ágain átszűrve bocsátá a bokorra, az esőt csak mint harmatcseppeket aláhullani, s ha a szélvész, az ő régi ellene, tusára hivta őt, nem állt vele harczba, meghajtá előtte sudarát, minden ágát szerte engedé zilálni, csakhogy minél előbb elvonulni láthassa az ellentállásra nem talált vihart. Oh, mint féltette kis virágát, ez lett egyetlen gondja, öröme; hisz ezáltal ismerte meg a mindevvel közös, csak általa még eddig soha sem sejtett gyönyört: szeretni ! Mit ott alant minden fa, minden virág, minden kis fűszál minden évben élvezett, arról ő neki magas, kivételes helyzetében mindeddig fogalma sem volt. Nem nélkülözé, mert nem
