Bihari Mór: Petőfi könyvtár 8. Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései (1909)
A fenyő és a vadrózsa
A fenyő és a vadrózsa 135 egyetlen virág sem volt látható, annál megfoghatlanabb, annál csodásabb, hogy nőhetett a fa ott a sziklacsúcson, a szédítő magasban. Honnan szí elég tápot? Hol talál gyökereinek elég helyet? Hogyan képes szélvésznek, viharnak ellentállni, mely szabadon éri minden oldalról ? Lenn az erdőben egyik fa a másikat védi a szél dühe ellen, egymást oltalmazzák, közös erővel tartóztatják föl a vihar romboló megrohanásait; egyik sem áll magányosan kitéve ; mindeniket csak a többin keresztül hatolva s ez által erejében megtörve, vagy legalább gyöngítve érte a dühöngő, pusztító elem. Ámde ez a szikla fenyője, szédítő magasban, mindnyájok fölé emelkedve, egyedül, nem védve, nem oltalmazva semmi által, egész nagyságában kénytelen volt szemtől szembe, erőt erő ellenében, megviaskodni a dühöngő orkán legvadabb kitöréseivel. És ő mindeddig győzedelmeskedett; dereka egyenes, hajthatatlan maradt, büszke sudarát merészen emelé ég felé és sötét, örökzöld ágait hatalmasan, mint óriási karokat terjeszté maga körül. Őt nem fosztá meg az ősz leveleitől, ő nem aludta át a telet; ámde virágokat sem hozott neki a tavasz, sem enyelgő lepkét a nyár. Soha madár nem rakott ágai közé fészket: hogy merte volna gyöngéd gondoskodásainak tárgyait, azokat a vékonyhéju tojáskákat, piczi, pelyhes fiait e szüntelen vihar tépte, az elemekkel ily védtelen szemben álló fának oltalma alá helyezni?! Büszkén, egyedül, hajthatlanul folytatta életét a
