Bihari Mór: Petőfi könyvtár 8. Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései (1909)

A kis arany virág (1868.)

A kis aranyvirág 127 De hiszen az a sárga pont a kis virág közepén csakugyan olyan is volt, mint az arany és kis levelei körös-körül mint az ezüst, úgy ragyogtak. Hogy milyen boldog volt a kis aranyvirág, — oh nem ! ezt senki sem képzelheti! A madár megcsókolá őt, énekelt neki és megint fölszállt a kék levegőbe. Beletelt bizonyosan egy negyedóra, mig a kis virág magához jött. Félig szemérmesen, de magában mégis örvendezve tekintett a többi virágok felé a kertbe, hiszen látták a megtiszteltetést és boldogságot, mely őt érte; hiszen azok is értik, milyen öröm volt az. De a tulipánok még egyszer olyan feszesen álltak, mint azelőtt, képök olyan begyes és vörös volt, mert nagyon mérgelődtek. A paeoniák meg olyan vastag fejűek voltak; szerencse volt, hogy beszélni nem tudtak, mert különben ugyancsak lehordták volna a kis aranyvirágot. E szegény kis virág jól látta, hogy rossz kedélyhangulatban vannak s ez igen fájt neki. Épen ekkor jött a kertbe egy leányka, nagy, éles, fényes késsel; egyenesen a tulipánokhoz ment s egyiket a másik után lemetszette. „Jaj!"— sóhajtott a kis aranyvirág, — „hiszen ez irtóztató; most már végök van!" Aztán elvitte a leányka a tulipánokat. Akis aranyvirág örült neki, hogy ő csak egy szegény kis virágocska, hogy ő csak künn a fűben nőtt; oly háládatosságot érzett és mikor lement a nap, bezárta kelyhét, elaludt és egész éjjel a napról és a kis madárról álmodott. Következő reggelen, midőn a kis aranyvirág