Bihari Mór: Petőfi könyvtár 8. Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései (1909)

A pásztorleány és a királyfi (1868.)

A pásztorleányka és a királyfi 123 kezeit, térdre rogyott és Istenhez fohászkodott, adjon neki erőt és segitse őt szándéka kivitelében. Aztán báránykáit egyenként megcsókolá, pásztorbotját kezébe véve s elindult a nagy hosszú útra, a királyfi udvarába. Midőn odaérkezett és ápolónak ajánlkozott, gúnyosan tekintettek hosszú úttól vérző lábaira s elsült, barna kis kezeire és lenézőleg elutasiták őt. De ő nem szűnt meg könyörgeni; végre oda vezették őt a királyfi elé s gúnymosolylyal adtak neki utasításokat, hogy az udvari illem szabályai szerint, miként fogja meg a királyfi kezét, hogy azt jobbágyhoz illő hódolatteljes modorban vezetni próbálja. De az utasítás kárba ment, mert a pásztorleányka csak oda borult lábaihoz s a királyfi elsoványodott kezeire hajolva könnyeivel és csókjaival boritá azokat. Bámulva látták, hogy a királyfi nem rántja vissza kezeit, hogy elborult, bánatos arcza lassankint szelid, nyájas mosolylyal derül fel. Csodát kiáltottak mindnyájan, kivált, midőn még azt is látták, mint hagyja magát általa vezetni, mint lesi a pásztorleányka szavait és ellentállás nélkül, egész odaengedéssel követi annak lépteit. Csak lesték meddig fog ez tartani, mikor fog majd ettől is elfordulni, mikor utasítja vissza ennek érintését is. De ezt hiába várták. Az a láthatatlan szál, melynél fogva a leánykát magához vonzá, eltéphetlen, örök kötelékké vált köztük, melyet a szerelem font, a szerencsétlenség megerősített s a hűség örökké tartóvá tett. Soha sem tudta meg a királyfi, hogy az, kinek oldalán