Bihari Mór: Petőfi könyvtár 8. Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései (1909)

A pásztorleány és a királyfi (1868.)

120 Petőfi-Könyvtár bölcsességben megőszült országnagyjai. Ezt a komoly, merengő arczot, ezt a búfátyolozott tekintetet látta a pásztorleányka s nem tudta többé elfeledni soha. Ott élt örökké emlékében az a halvány, nemes arcz, a széles hófehér homlok sötét fürtjeivel s azoknak a nagy fekete szemeknek elborult, elfátyolozott tekintete. Fölvette az alamizsnát a porból, megcsókolta s aztán kebelébe rejtette, oda, honnan egy uj életet érzett szétszivárogni egész lényébe, oda tette szivére, melynek melegétől egyszerre felolvadni érezte fásult érzékeit, melynek fényétől kiderülni látta maga körül az egész világot. Báránykáihoz ment, szelid szavakkal terelgeté őket a mező legszebb, legkövérebb pontjára, a legkisebbnek, a legfehérebbnek piros szallagra fűzött csöngettyüt kötött nyakába, aztán megsimogatta és oda ült közéjök s érezte, hogy szereti őket, hogy ragaszkodik hozzájuk. Széttekintett. Először látta, mily szép a kék égboltozat, mily szépek az ezüstös fellegek, melyek ott felette elvonultak. Meghatottan vette észre, mily édesen illatoznak a kicsinyke virágok körülte, a fűszálak mily ismerősen bólintgatnak feléje; milyen suttogva, csevegve folydogál a patakocska a réten keresztül s milyen boldogság mindezt látni, hallani. Zümmögve röpkedett előtte egy kis méhecske s ő arra gondolt, hogy a méz, mit ez gyűjtöget, kevésbé lesz édes, mint az az édesség, mely most egész valóját eltölti. Szerelem volt ez; önkénytelen, igaz, önzéstelen szerelem. Pásztorlányka és királyfi, és mégis