Gyulai Pál: Petőfi könyvtár 5. Petőfi Sándor és lyrai költészetünk (1908)

Előszó

46 Petőfi-Könyvtár mint követ a katonaság ügyében a miniszteri párttal szavazott, mely nem akarta erőltetni a dolgot. Petőfi, kinek mindig és mindenütt az ellenzékhez kellett tartoznia, egy különben szép versben ezt kérdé tőle: miért irta „Szózat"-ját, ha ily hazafi? s minden strophát e refrainnel végzett: „Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért." Ima költők közt is azon küzdés, mi az államférfiakat elválasztá s határozott Magyarország sorsa fölött. Vörösmarty röviden, száraz prózában felelt s a két legnagyobb magyar költő örökre elhidegült egymás iránt. Ez volt Vörösmarty utolsó szava a viharos napokban. Lantja mélyen hallgatott, mert a fájdalom éppen úgy némít, mint szóitat, talán sejtelmek borongtak lelkén, Szózatjának végsorai. Ellenben Petőfi elemében volt, mint a viharmadár. Dala kihangzott az ágyuk dörgései közül. Neki ott kellett élni s elesnie. Végzete azon korszak romjai alá temette, melynek költőjévé hivta elő. Petőfi rendesen könnyedén és vakmerőn itélt: „ez a mű fölséges, ez nem ér semmit." Kimondta véleményét s nem bajlódott az indokolással. Nem mondhatni, hogy mindig tévedt. Ugyanezt tevé másnemű viszonyokat illetőleg is s itt a legtöbbször igazságtalan volt. Mindenben lyrikus vala, ki aszerint itélt meg mindent, amint érzésein visszatükröződött. A szenvedély és benyomások embere lévén, ritkán emelkedett objektív szempontra s amint magán körben nyilatkozott, úgy szólt az irodalomban is.