Barabás Ábel: Petőfi könyvtár 4. Felhők (1908)

Felhők

Felhők 59 Ki fogja vájjon megfejteni E rejtélyt: Az emberiségnek könnyei Lemoshatnák-e az emberiségnek szennyét? Mintha könnyeket csalna a hős szemébe a megváltó képe, ki a keresztfán vérzett az emberiség bűneért. A szeretet fenséges képe ellágyitja, az emlékezet szeiid fényében jelenik meg a család, a poézis fönséges ereje ragyogja be a képet, mely a mulandóság gondolatában fogant. Szép kedvesem, ha majd az oltár mellett Dobog felém szerelmes kebled ! . . . S ha majd körülünk apró gyermekek Mosolyganak, enyelgenek! . . . S ha majd fölénk a szemfedő borúi, S kivisznek, s rajtunk a sír domborul ! . . . S ha majd hozzánk az unokák kijőnek Szép alkonyán a sárga, csendes ősznek, S merengve nézik ákáczlombjainkat, Miket fejfánknál a lég halkan ingat . . . Fenséges poézis, csupa zene, csupa melódia. Amily légies ez, épp oly erőteljes a következő gondolat. Előbb a család búcsúzik a világtól; itt a lélek válik a testtől. Lássuk milyennek látja a kettő viszonyát? Szeretöje-e vájjon a testnek a lélek ? S mint szeretőkhöz illik, együtt enyésznek ?