Barabás Ábel: Petőfi könyvtár 4. Felhők (1908)

Felhők

Felhők 51 A hasonlat magán viseli a tájak jellegét, ahonnan visszatért. Nem érti a szerelmet. A kínra hivatott emberiség másként is szaporodott volna, hogy anyagot szolgáltasson a világalkotó nagy hekatombéjához. Bizarr gondolat születik meg képzeletében. Ha a sírban megszáradt sziveket Mind egy halomba hordanák, S meggyújtanák, Ki mondja meg: Hány színű lenne majd e láng ? Elképzeli az elégett szivek lakóit: a szeretetet és gyűlöletet. Hova lettek? Hova költöztek? Oda, ahova a kaczaj és sóhaj. Mert az élet folyása abból áll, hogy kaczagunk és sóhajtunk, szeretünk és gyűlölünk. Az élet képe vonul el előtte. Elkezdjük ezt a szerepet az ifjúságban, melyről nem tudjuk, mire való. Forgószél csak, mely virágot körit homlokunkra s aztán gyorsan le is ragadja onnan. Mi búsan álmélkodva állunk, S kérdezzük: igaz-e, hogy nálunk Valál ? Talán nem is igaz. Tovább foly az élet színjátéka. Megízleljük a barátságot. Mint az ifjúság, az is eltűnik. Nem tudjuk azt sem: miért van a barátság? Jönnek az évek, paródiái leszünk a szépségnek. 4*