Barabás Ábel: Petőfi könyvtár 4. Felhők (1908)

Felhők

46 Petőfi-Könyvtár arra indítja, hogy fellázadjon, mint Byron Kainja, aki tudni akarja a mult, jelen és jövő történetét. A gonosz szellem magával ragadja a lázadót s mikor vigasztalan képekben mindent megmutatott, visszadobja a földre. A mi hősünk saját erején száguld a semmiségbe, hogy onnan a magasból tekintsen le a nagy egészre, melyben a föld is csak egy porszem jelentőségével bir. Ebben a világban kitágul képzelme s víziószerű felkiáltásokban tördeli szét lelkét. Rendetlen összevisszaságban ugrál képzelete a legkülönfélébb tárgyakra. Mert még ebben a távoli perszpektivában is a földi dolgok visszás képeit látja visszatükröződni. A humor tarka szemüvegén nézi a titkok megfejtőit, a bölcseket, kiket a világ kigúnyol, mert nem tud felemelkedni eszmekörükhöz. Ez a kép a dicsőséget juttatja eszébe s a lángész villanó észjárásával fedezi fel, hogy az tulajdonképen nem is öröm, csak kábitó illúzió, mert hiszen fájdalomban fogan. Mi a dicsőség? . . . Tündöklő szivárvány, A napnak könnyekben megtört sugára. És a fájdalom ? Erre nincs szükségünk. De ha hiányzik, magunk idézzük elő. Törekvéseink abban összpontosulnak, hogy egymásnak fájdalmat okozzunk. És ha magunknak oly nagy fájdalmat okozunk, hogy szivünk repedjen meg: a szív nem reped meg.