Barabás Ábel: Petőfi könyvtár 4. Felhők (1908)
Felhők
NEGYEDIK SZIN. A képzelet, mely a leány szemében hóhérpallos villanását látja, mutatja, hogy hova jutottunk. Az ész kapcsai felbomlanak s a képzelet szabadon kalandozza be az űrt. A földön semmi sem jó. A természetben nincsen semmi szép. Az eszmények hazug álmok. A szerelem csak azért játszik szivünkkel, hogy kétségbeesés örvényébe dobjon. Föl hát az ég ívére, ahol egymást űzik, vonzzák és taszítják a csillagok milliárdjai! Rugjuk el magunktól a földgolyót, amelyen csak hűn, nyomor és szenvedés születik! Föl a világegyetem legtávolabbi pontjára, hol talán a nagy semmi kezdődik, dobjuk le magunkat az űrbe, melynek végére akkor sem ériink el, ha örök időkig esünk alább és alább. Ha jőne oly nagy fergeteg, Mely meghasitná az eget, És a hasitékon át A földgolyót behajítaná! Ezzel a bizarr gondolattal kezdi döngetni azt a kaput, mely zárva áll az emberi elme előtt. A csalódás fájdalma, az élet semmiségének sejtelme