Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek II. (Budapest, 1999)
A levelek jegyzetei
292. M; Tauszig Mária: Jegyzetek Móricz Zsigmond néhány leveléhez. It 1957/3. sz. 350. 1.; M. Zs. levelei II. 344.1. köszönöm kedves levelét: Móricz Zsigmond 1940. dec. l-jén Miskolcon járt, színműve, a Kismadár bemutatóján. Az estét és a következő napot Tauszig Mária társaságában töltötte (I. a 164. sz. jegyzetet.) Tauszig Mária ezután a következő vallomásos hangú, dátum nélküli, feltárulkozó levelet küldte Móricznak: Drága Zsiga bátyám, négynapos budapesti tartózkodásom után hazaérve megrendülten olvastam a sorait. Mélységesen szégyelltem magam: ennek a levertségnek én is oka vagyok. Levelem végén talán megmondom azt is, mennyiben. A mellékletektől ne ijedjen meg: nem nyomdába szánt kéziratok — egészen más szerepük van. Ha akarja, elolvassa, ha nem akarja, papírkosárba dobja őket. Csak tanúskodásra küldöm el őket. Zsiga bátyám azt hiszi, én valami remetecsiga védőpáncélja mögül csupán szemlélem a mások vergődését védett életemből. Nem tudom, de azt hiszem, a hitemet tekinti ilyen remetecsigahéjnak. Olyasvalaminek, amire gondolkozó, okos felnőtt férfi nem is gondolhat. Magamért talán nem is vitatkoznék erről a kérdésről, de az az érzésem, hogy drága Zsiga bátyám érdekében muszáj megmutatnom magamat: úgy, ahogy vagyok. Távolról sem éltem solia védett életet. Nem volt, aki megvédjen. Mint zárkózott, magának való gyerek öt testvér között is elszigetelten éltem — azt a boldogságot, amelynek Maga üde lelkét és szíve melegségét köszönheti, az apa boldog büszkeségét, az apai karok ölelését, az emberi test közelségének melegét én nem ismerem. Apám — azt hiszem — nem szeretett. Nálam idősebb testvérem ült esténként térdén — én ezt már gyerekésszel fájón és tárgyilagosan láttam. Persze, érzékeny gyerek voltam, nekem minden kétszeresen fájt, mert nem volt a gondjaimat kivel megosztanom. írásbeliségre fanyalodtam. Minden élményemet, gyerekjátékaimat — gyerekgyötrelmeimet — leírtam — 7 éves korom óta, naplót vezettem, vezeklőhetekre visszavonultam, kis összefüggő visszaemlékezéseket írtam —, néha évekig érlelődött bennem valami, és nem tudtam tőle megszabadulni, amíg le nem írtam. Egy 14 éves korombeli ilyen döntő élményemet pl. VII. gimnazista koromban vetettem papírra. Tegnap este lemásoltam, és íme, elküldöm Magának, hogy lássa: soha senki és semmi nem védte ezt a csupasz és minden érintésre érzékeny emberi lelket — egész fiatal korban sem. Egy kicsit nagyképű írás — az ember 17 éves korában nagyképű — az utolsó sorokat valamikor jóval később firkálhattam rá, hogy mikor, arra nem emlékszem, de nem is fontos. Azóta is magam vergődtem át minden válságon — persze, hogyha már megtaláltam az egyetlen megbízható segítséget, amelyre számíthatok, az egyetlen valakit, aki egészen biztosan szeret, és akire feltétlenül reábízhatom magam: akármilyen súlyos próbákon vezet is keresztül, O tudja hogy mivel mit akar elemi. De nem könnyű az életem. Néha nagyonis vad vizeken hányódom én is. Ne gondolja, h. csak szemlélem a más vergődését; azt hiszem, azért tudok úgy beleolvadni a más életébe, mert aligha van emberi megpróbáltatás, amelyen valamilyen formában át ne estem volna —azzal az óriási különbséggel, hogy mindenik mögött ott tudtam, ha abban a percben soká nem is láthattam, az én mennyei Atyám kegyelmét. Ugy, ahogy Reményik Sándor ismerte meg, és ahogy pontosan meg is tudta mondani, hogy mi a kegyelem. O most szanatóriumban fekszik, idegösszeroppanással, de én tudom, hogy az a kebelem, sohasem volt hozzá oly közel, mint éppen most. Jól emlékszem rá, az Abbáziában volt egyszer, hogy a szerelemről beszéltünk, és én olyasmit mondtam, hogy a hullámai túlságosan sok oldalról paskolnak körül. Rám nézett csudálkozva, és hirtelen kimondta, hogyan gondolja: Persze, miután annyi fiatal lány között él. Csendesen ingattam a fejem — Istenem, ha csakugyan csak olyan szemlélő fél lehettem volna! De Magáről volt szó, miért is beszéltem volna magamról. Hogy is hitte volna el, ha elmondom, micsoda szenvedélyek ostromoltak meg akkoriban, sodortak el, kikövetelve tőlem azt is, amire bennem semmi hajlandóság nem volt és kavartak bele a szinte hihetetlen szomorú és emberileg érthetetlen, még nekem is érthetetlen örvénybe — felforgatja még ma is minden nagy igyekezetlel helyreállított békémet és csöndemet. Nem is látok kiutat mostani nyomorúságomtól, csak ha Isten valahogy kiragadna egész látszólag megállapodott és látszólag gondtalan helyzetem tói, és beleeresztene a szenvedések még keservesebb, de pillanatnyilag kívánatosabb harcába —az üldözöttek, nyomorgók, szenvedők testvéri közösségébe küldene ki — a szép szegénységbe. Mindent elhagyni — elsősorban ezt az agyondédelgettem követelődző En-t, aki sajnos, még mindig túlságosan is van, és élni másoknak! Elküldetni!!
