Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek I. (Budapest, 1988)

megélhetést adna az aratómunka; tovább megyek: a teljesen magára hagyott falusi nincstelenekről gondoskodna a község lakossága, persze nem a mai rendeletek alapján, hivatalból és tessék-lássék, hanem társadalmi úton, a magyar iránti testvéri érzés alapján. Mindazok a kérdések, amelyek ma nehezen megoldható szociális problémaként sötétlenek a magyar életben, korszerű közigazgatással, jól válogatott, lelkes és tenni kész községi és járási vezetőséggel helyileg me[g]oldhatók lennének. Mivel azonban erre jelenleg a magyar „alkotmány" miatt mód nincsen: legalább egy megfelelő és a faluig lenyúló szerv létesítésével gondoskodnának a kérdések megoldásáról. Ezzel szemben mi történik: a 86500/939. B. M. életre hívta a szociális titkári szervet, amelynek feladata lett volna, hogy a községekben — jegyzők mellett — tevékenykedve, a jegyzőség községeinek szociális helyzetképét megrajzolják, és szaktanácsaikkal helyileg oldják meg a felmerülő problémákat. Ezekre az állásokra csak oki. jegyzőket, gimnáziumi vagy kereskedelmi érettségivel vagy egyetemi képesítéssel rendelkező férfiakat lehet felfogadni, akik ezért a felelősségteljes munkáért, a jegyzőnek teljesen alárendelt viszonyban állva, havi 80 P-t kapnak. Természetes, hogy mindenki ideiglenes elhelyezkedésnek tekinti ezt csak, és egy-két hónapi falusi „számkivetése" után jobb elhelyezkedést szerez, állását otthagyja. Faluszervezést, szociális érzéken alapuló munkát ezektől nem lehet kívánni. A másik szociális munkát végző szerv a vármegyénként rendszeresített „szociális tanácsadó" intézménye. Ezek a részben elnémítani akart falukutatókból, jól bevágódott állami és közigazgatási tisztviselőkből, havi 500 P fizetés mellett megbízott urak munkájuk kezdetén még komolyan vették feladatukat, de amikor azt látták, hogy hatáskör nélkül, az illetékes főispán megértésétől függően tevékenykedhetnek, a kérdés reájuk előnyösebb oldalát vették, és igyekeztek vármegyéjük lehetetlen szociális viszonyaira vonatkozó adatok birtokába jutni, hogy ezzel megbízatásuk időtartamát meghosszabbítsák, mert előnytelen lenne, ha, ne adj Isten, ezek a szomorú adatok a nyilvánosság elé kerülnének. A harmadik, de talán leglehetetlenebb szerep jut a vm.[-i] közjóléti előadóknak, akik a vármegyék választott tisztviselői karából, az alispánok által jelöltettek ki, és akik tulajdonképpen egyedül hivatottak és alkalmasak lennének arra, hogy az általuk jól ösmert vármegye szociális viszonyainak megjavítása tekintetében eredményesen tevékenykedjenek. Mivel azonban hatáskörük nincsen, csak előadói az alispánnak, kénytelenek annak utasításait engedelmesen és megjegyzés nélkül követni és további előmenetelüket állandóan kockára tenni azáltal, hogy a törvényhatóság valamelyik bizottsági tagja ellen kénytelenek javaslatot tenni, ez kitudódik, és az illető előhaladási lehetőségének vége. Ezektől tehát teljesen önzetlen munkát követelnek, amely munkának az eredménye azonban kétséges. Ujabb elgondolás a problémák megoldására a Közjóléti Szövetkezet felállítása, amelyről kritikát nem mondhatok, mert működését csak Esztergár könyvéből ösmerem. Annyit azonban már most látok, hogy nehezen megvalósítható, és a vármegyékben nagy ellenzéke van. Engedelmet kérek, kedves Bátyám, hogy ennyit írtam, de igyekeztem a Téged és a körülötted csoportosuló problémalátók figyelmét a gyakorlati kérdések és azok mikénti állása felé terelni. Az elmondottakat mint vm.[i] tisztviselő tapasztalatból tudom,