Miklóssy János: „Elzúgtak forradalmai...” (1849–1875) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1991)

geként. Kemény és Arany, Gyulai, Erdélyi és Madách, Tompa és Salamon Ferenc, Gyulai és Csengery gondolkodása — ha nem is ellentétektől mentesen — simul e csoport felfogásában össze. 1848/49 megrázó élményeinek következményeként a Világos utáni korszak a tragikus művet tekinti a legmagasabb rendű irodalmi alkotásnak, esztéták, kritikusok szentelnek éppen ezért nagy figyelmet a tragikum felvetette kérdéseknek. Az említett irányzat hozza létre a tragikum-felfogásnak azt a sajátosan hazai produktumát, amely évtizedeken át szolgáltat alapot a természetével foglalkozók (Greguss Ágost, Beöthy Zsolt) elméleteinek. Lényege az „élet és társadalom kényszerűségében" való megnyugvás. A hipotézis Kemény Zsigmond agyában fogant, kifejtésére Gyulai Pál tragikumelméleti tanulmányai (Vörösmarty, Szigligeti) nyújtottak alkalmat. A gyakorlatban a tragikumelméletnek ez a változata csak Kemény regényeiben valósult meg, példatárául a teoretikusoknak. Arany és Madách (az irányzatnak ugyancsak reprezentánsai) tragikumkoncepciója a fentiektől lényegesen különbözik. Előbbi hitt abban, hogy a kényszerűség, a végzet legyűrhető, utóbbi szerint Ádám (az ember) megbukhat, de „az eszme fejlődik, s győz, nemesedik". Az '50-es években — részben a fent említett írói csoport műve nyomán — jön létre a népiesség szintézise is, a magasabb literatúra és az alsóbb, provinciális irodalom összekapcsolódása. Irodalmunk — hosszabb fejlődési folyamat eredményeként — a népköltészet segítségével alakítja ki nemzeti jellegét, s válik alkalmassá a polgárosodás mondanivalójának hordozására. A népiesség nemzeti szintű irodalmat teremtett a dal műfajában (Petőfi), a Deák Ferenc az 1870-es években. (Ellinger Ede felvétele, 16,5 X 10,5 cm. PIM ltsz. 3164)