Miklóssy János: „Elzúgtak forradalmai...” (1849–1875) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1991)
költői elbeszélés terén (János vitéz, Toldi), ám a siker nem mondható ilyen teljesnek a dráma és főként a regény területén. A társadalmi problematika kiiktatása következtében az évtized irodalma kísérletet sem tesz a kortárs-valóság kritikai ábrázolására, erre majd csak a '70-es években vállalkozik a versesregény „megnemesítő" formájában. A fentiek okán irodalmunk — 1848-ig szerzett rangját veszítve — kikerül az európai literatúra fő áramából. És nemcsak onnan szorul ki, hanem — részben következésképp — a beszűkülés jeleit is magára veszi. Az 1857-ben kirobbant gazdasági válság a nemzeti érdekegyesítő politika épületén is repedéseket okoz, s mindez az irodalom terén a fokozottabb differenciálódás tényében jut kifejezésre. A Petőfi-epigonok vonzereje leáldozóban. Erősödik ellenben — és az '50—60-as évek fordulójára egyre nyomasztóbbá válik — a Pesti Napló köré csoportosult írók, tudósok, publicisták, az irodalmi Deák-párt szinte egész kulturális életünkre ránehezedő pozicionális befolyása. Nem is szólva 1858-tól mind jelentősebbé váló akadémiai irányító tevékenységükről, s arról, hogy az országos tekintélyű napilap mellett, egy fontos folyóirat, a szinte 1857. okt. 7.-től, indulásától orákulumként számon tartott, magas színvonalon szerkesztett Budapesti Szemle is szolgálatukba szegődött. Az irodalmi Deák-párt történelmi funkciója az '50—60-as évek fordulóján és a későbbiekben: a Deák személyéhez fűződő politikai koncepció irodalom- és tudománypolitikai következményeinek megfogalmazása, népszerűsítése. Az irodalmi jelző itt a napjainkban használtnál tágabb értelemben vett, valójában egy szellemi-ideológiai csoportosulás minősítése. A volt centralisták játsszák az ideológiai hangadó szerepét, főként történetének kezdeti szakaszán. Közvéleményünk a '60-as évek elejétől — a külpolitikai, gazdasági konstellációkat mérlegelve — mind kevesebb reményt fűz az ország forradalmi, fegyveres úton való felszabadításához. Felerősödnek az osztrák—magyar megegyezésen fáradozók irányzatai, Deák és a személyéhez kapcsolódó politika iránt való érdeklődés. A fentiekből következően az „irodalmi Deák-párt" egy sajátos történelmi-politikai helyzet képződménye. A tehetség rég várt diadala a dilettantizmus fölött — örvendhetünk fényes névsoruk olvastán. Köztudatunk mintegy harminc személyiséget tart nyilván mozgalmukhoz csatlakozónként, irodalmunk, tudományos életünk, publicisztikánk java képviselőit. De: vannak árnyékai is ennek a diadalnak. Irodalmi életünket nagymértékben befolyásoló népnemzeti értékrendszere értetlenül áll az olyan művek előtt, mint Vajda Jánosé vagy Jókaié. Az epigonizmus ellen folytatott, kellően nem méltányolható harcaiban, saját esztétikai útvesztőjében eltévedve — Gyulai jóvoltából — a lírai attitűdön is nehezen gyógyítható sebeket üt. Útilaput kötve Petőfi utánzóinak talpára, a maga termelte „népnemzeti" epigonokat segíti fedél alá. Végül: egynemű elvek alapján létesült irodalmi-kulturális csoportosulás, ilyen mérvű osztozása a szellemi élet parancsnoki posztjain vészterhes a jövőt illetően. Jókai és Vajda eredeti színekben gazdag művészetének mellőzése a népnemzeti értékrendszer leglátványosabb melléfogása; érthető hát, ha az értük folyó harc kínálja az első lehetőségeket az ellenzéki magatartás elvvé rendeződésére. Jókai esetében a Nemzeti Színházban, 1857-ben bemutatott Dózsa György-tragédia, Vajdánál 1862-ben írt röpiratai, az Önbírálat és a Polgárosodás szolgáltatnak alkalmat átfogó kritikai fellépésre, elsősorban a népnemzeti irányzat vezérteoretikusa, Gyulai Pál részéről. A bírálatok lényege a műveikkel szembeni értetlenség, elutasítás a nemzeti egység tudatos megbontóinak hatásos vádjába csomagoltan.
