Miklóssy János: „Elzúgtak forradalmai...” (1849–1875) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1991)

a hazaszeretetből „nem következik, hogy szintolly szerelmesek legyünk mindenbe, mit a föld megterem. A kóró nem rózsa azért, hogy a Hortobágyon nőtt." Az epigon költők hada, a dilettánsok elsősorban a Hölgyfutár (1849—67) nevű iradalmi napilap (!) körül gyülekeznek. Ezért viseli hát a Hölgyfutár poétái címet Gyulai Pál tanulmánya, amely nyitánya annak a magas színvonalú, kritikai offenzívának, amelyet legjobbjaink (Arany, Gyulai, Erdélyi János) egész évtizeden át folytattak irodalmunk kontárai ellen. ,,Lapját — veti Nagy Ignác szemére Gyulai —, mely nem rég egyetlen szépirodalmi volt, közlönnyé engedte aljasíttatni egy oly költészetnek, mely a magyar Parnaszt mindinkább igyekszik szemétdombbá és állatlegelővé változtatni." ,,A tehetetlenség és ízléshiány ily képviselőit már rég nem látta irodalmunk... Számuk és termékenységük iszonyúan növekszik. Mindennap egy-egy új áll elő." „Jól tudjuk mi — összegzi mondandóját —, hogy a világnak akármelyik divatlapja is ritkán-ritkán közölhet geniális eredetiségeket..., de annyit mégis jogosan megkívánhatunk, hogy ne legyen az ízléstelenség raktára, s maradjon az irodalom színvonalán." Java íróink színvonalas lapvállalkozásokkal is ellensúlyozni igyekszenek a Hölgyfutár hatására terjedő igénytelenséget. A később neves történésszé lett Szilágyi Sándor 1850-ben megjelent folyóiratai hasábjain (Magyar Emléklapok, Magyar írók Füzetei, Pesti Röpívek, Pesti Ivek) megszólalnak eddig hallgató jeleseink. Ám Szilágyi vállalatainak sorsa a sorozatos rendőri betiltás. S ugyanez vagy az olvasóközönség érdektelensége buktatja meg — egykét ritka kivételtől eltekintve — az '50-es évek más, jobbat érdemlő irodalmi lapjait is. íróink a fentiek ellen a politikai lapok köré tömörüléssel próbálnak védekezni. Ezek a tengődő, a közönségnek kiszolgáltatott szépirodalmi lapoknál stabilabb előfizető-gárdával rendelkeznek (a kormánylapok még szubvenciót is húznak!), anyagi alapjaik tehát rendezettebbek, tárcarovataikat pedig szívesen bocsátják a szépirodalom, a kritika és a szaktudományosság rendelkezésére. A hasábjaikon szereplő íróktól, kritikusoktól, szakíróktól nem kívánnak azonosulást politikai irányzatukkal. A korszak fő irodalmi-esztétikai törekvései — ilyen módon — politikai napilapjainkból rekonstruálhatók elsősorban. így alakul ki a Pesti Napló körül — főként attól az időtől kezdve (1855. júl.), hogy az orgánum élére Kemény Zsigmond kerül — az az írói-közíróitudósi csoportosulás, amelyet később irodalmi Deák-pártnak neveztek (ideológiaikulturális megfelelője a szépirodalom „népnemzeti" irányzatának). Napilap, a Magyar Sajtó ád otthont az ellenzék eszméinek is, Vajda János s Zilahy Károly irányítása alatt. „ÖNÖKÉ LETT AZ ORSZÁG, A HATALOM ÉS A DICSŐSÉG" Az '50-es évek folyamán talál egymásra a népies-nemzeti és a liberális-nemesi irányzat. Jelszavuk lesz a valóság tisztelete, a józan önmérséklet. Művészi ábrázolásmódjuk a realizmus egy jellegzetes hazai változata. Gondolkodásuk középpontjában a nemzet áll. A társadalmi kérdés — az elnyomó hatalommal szemben létesült nemzeti egységfront érveitől is támogatottan — másodlagos, a nemzetinek mindenképpen alája rendelt. Ez a felfogás egyszersmind a társadalmi problematika kiiktatását jelentette irodalomból, publicisztikából, időszerűtlennek minősítve a szociális kérdések megoldására irányuló kísérleteket. Nemzeten elsősorban a művelt, hazafias nemességet, a nemesi értelmiséget értik, amely vállalja a polgári Magyarország megteremtését, de értik alatta a népet is — 1848 öröksé-