Kerényi Ferenc: Petőfi és kora (1842–1849) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1993)

Miért éppen a színészet? Az anyanyelv kiművelése, az erkölcsök nemesítése, a nemzeti karakter ábrázolása — a felvilágosodás óta jogfolytonos eszmei indokok ezek a magyar színjátszás igazolására, védelmére, pártolására. Kizárólag eszmei indíttatásból azonban már a reformkorban sem választottak pályát. Embernek élő ember által történő nyílt színi ábrázolása, a színi előadás egyszerisége, megismételhetetlensége, a közönség jelenléte és időleges közösséggé válása — a gyakorlat oldaláról ezek voltak a színpad művészetének vonzásai, amelyek olyan hatással lehettek a fiatal értelmiségiekre, hogy önmegvalósításukat, a romantikus tehetség eredetiségének bizonyítását a vándorszínészet tudottan mostoha körülményei között megkísértsék. Arany János 1836-ban kissé úgy járt a színészettel, mint Petőfi a katonáskodással: műveltségének elmélyítését, látókörének szélesedését remélte; illúziók alapján, amint arról maga számolt be a Bolond Istók (1873) II. énekében. Igaz, akkor már megírhatta az igazat, ha költői áttétellel is. 1857-ben, nagykőrösi professzorként, még legszívesebben kihagyná életrajzából a debreceni, szatmári, nagykárolyi és máramarosszigeti heteket. „. . .nem akarnám, hogy a kalandos négy hó, midőn iskolámat félbeszakítottam, közszájon forogjon még most" — írta Toldy Ferencnek. A színészettel kapcsolatos nemesi vagy kispolgári gondolkodásmód változása a reformkorban még lassabb volt. 1834-ben Szathmáry József mérnökhallgatót jó nevű és városszerte nagy liberálisnak tartott ügyvéd atyja még kitagadta, sőt agyonütéssel fenyegette, amikor a fiatalember az akkor legjobb, budai színtársulat tagjául szegődött. Mire azután a Nagyváradra is eljutó hírek a drámaírói sikerekről kiengesztelték volna, addigra már az ifjú színész-szerző ragaszkodott művésznevéhez, a Szigligeti Edéhez. így nincs okunk csodálkozni azon, hogy egy évtizeddel később Petrovics István keresetlen szavakkal nyilvánított véleményt: „No csak hitvány egy élet Az a komédia!" Fülemnek ily dicsérést Kellett hallgatnia. ,,Tudom, sokat koplaltál, Mutatja is szirted. Szeretném látni egyszer, Mint hánysz bukfenceket. ' ' (Egy estém otthon, 1844) Nemcsak költők, írók (Vajda János is megjárja még a forradalom előtt a vándorszínpadokat) léptek a világot jelentő deszkákra, hanem diákkorában, iskolai színielőadáson Deák Ferenc is; a reformellenzék főrangú vezetői közül pedig gróf Teleki László és gróf Batthyány Lajos felnőtt fejjel is vállaltak műkedvelő produkcióban szerepet. A reformkor utolsó évtizedére a magyar színészet is végrehajtotta a maga romantikus stílusforradalmát: a színpadi irodalom említett darabjainak előadásához a Nemzeti Színházban már adottak voltak az előadási feltételek, főként ami a színészeket illeti. Nem csoda történt, amely varázserővel vetett véget a műsorpolitikai, személyi ellentéteknek, hanem a polgári muzsikus, Bartay Endre bérlő-igazgatói működése (1843—45), majd pedig a reformellenzék egyik vezető személyiségének, gróf Ráday Gedeonnak országos főigazgatósága alatt (1845—49) végre érvényesülhettek azok a tendenciák, amelyek a romantika színpadi forradalmából már korábban, lassanként felhalmozódtak. A vándorszínészet műsora követhette ugyan a Nemzeti Színházét (Petőfi 1843 őszén már arról írhatott Bajzának, hogy egy faluzó kistársulat tagjaként a Bihar vármegyei Diószegen eljátszotta a Tisztújítás Tornyaiját), de a színreállítás módja, a közönség reagálása arról győzhette meg Petőfit, hogy az 1841. évi dunántúli tapasztalataihoz képest kevés változott. Szemléletes példa lehet