A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

20. századi magyar művészet Dévényi Iván gyűjteményéből

Tájékozódásom alapjai mindezek mellett az ismert kollektív tanulmánygyűjtemények: a Vajda Lajos (1972), majd a Csontváry emlékkönyv (1976), a Magvető Almanach és a Képzőművészeti Almanach antológiái, a Kortársak Kassák Lajosról emlékezetes vallomástevése (1975) és néhány hasonló, ritkábban forgatott kötet lapjai. Előbb egy-két sokszorosítva megjelent apró füzet: az Esztergom és környéke irodalma, zenéje és alkotómüvészete, az 1919-es esztergomi Népszava repertóriuma az „irodalmi munkásság" kezdeti, majd kényszerű idejéből, majd a Tihanyi Lajos (1968), a Kernstok Károly (1970), végül a Thorma János (1977) művészetét bemutató pályarajzok apró albumai, a Vörös Béla alkotásait reprezentáló album (1972) egyik bevezetője a „főművek" közül. Iván terveit ismerve mindez inkább csak tisztes ígéretnek tekinthető. Hiszen a kurta és megpróbáltatásokkal telt két évtized teljesedésre és főként tetőzésre feltételeket, lehetőségeket alig adhatott. „Steinerország" - írta Iván a Tihanyiról szóló kismonográfia nekem szóló dedikációjában a dátum elé - utalva a módfelett tájékozatlan és meggyőzhetetlenül vonalas, kérlelhetetlenül kisstílű és ez okból is korlátolt, alapjában véve gyáva megyei művelődésügyi pártfőkomisszár nevével a maga korlátaira, e tájon az országosnál fokozottabban alantas helyi körülményekre. A másfél esztendős kényszerű könyvtári szolgálat (1967-1968) kivételével a „született tanár" és kedvtelésből „művészeti író" a kötelező tanítási órák számát jóval meghaladó formában tanított. Közben hivatásszeretetből közmüveit. Minderre rajongva emlékeznek értelmesebb tanítványai és szívesen a hálás hallgatók. Magam már „munkássága virágkorában" kerültem Esztergomba, s így közvetlen tanú lehettem. A magyar-történelem szakos tanárt az utóbbi 100 év magyar és francia irodalmi és művészeti világa, írói, alkotói és krónikásai érdekelték mindenekelőtt. A franciák és a frankhoniak közül Manet és Monet, Toulouse-Lautrec, Van Gogh és Gauguin, majd más „impresszionisták", mellettük Cézanne, Henri Rousseau, Matisse és Rouault, Picasso és Braque, Modigliani, Alberto Giacometti és társaik művészete. A hazai jóbarátok krónikája mellett Chagall metzi katedrális-ablakairól már 1959-ben írt, a többiekről folyamatosan utóbb. Majd többször Oscar Kokoschkáról, Henri Moore-ról, Giorgio Morandiról, Kees van Dongenröl, Lipschitzről és másokról, ha baráti donációk révén katalógusokhoz vagy másféle érdekes dokumentumokhoz hozzájuthatott. Néhányukról nekrológ született az esztendők során. Többnyire egy-egy tárlat sikere, idegen vagy hazai album megjelenése, olykor a születésnapok teremtettek az íráshoz „jogalapot", bár választásaiban kötődései szinte mindannyiszor tetten érhetők. Külön figyelemmel fordult a külhoni „magyar vonatkozások" felé. Kiemelt érdeklődéssel és következetesen mutatta be a távolban alkotó magyar művészeket - vállalva a legtöbbel az itthon nem csekély gyanúkat ébresztő, rosszallást tápláló, bár leginkább csupán dokumentatív levelezést. A Nyugati pályaudvar melletti híres-hírhedt 72-es postahivatalban, a külföldi levelezéseket ellenőrző központban gyaníthatóan külön keménydoboza és előolvasója volt. Csáky József és Beöthy István, Szenes Árpád és Réth Alfréd, Étienne Hajdú és Kolozsváry Zsigmond, Vörös Béla és Eősze András, Schöffer Miklós, Lucien Hervé, Victor Vasarely, a Picassóval beszélgető Brassai-Halász Gyula, Rozsda Endre és mások (Párizs), Marosán Gyula és Bőszin Endre (Toronto), Orbán Dezső (Sidney), Nemes Endre (Stockholm), Reiner Imre (Ruvigliana), Bán Béla (Izrael), Barta Lajos (Köln), Triznya Mátyás (Róma), Lehel Mária (Peresagno, Sao Paulo) és mások, az idegenben helyt fogott magyar művészek lettek a küldött vagy éppen hozott tájékoztatók alapján a krónikák (Vigília) vagy önálló cikkek (Jelenkor, Művészet stb.) főszereplői. A külhoni tájékozódásaik mellett Dévényi örömmel fedezte fel művészetükben az egykori hazai indíttatást, pontos adataival meglepve sokszor akár a címzettet is. Legtöbbükkel folyamatosan levelezett, távolról szóló vagy távolra került híradásai és elemzései gazdag munkásságának jelentős részét képezik. Bálint Endre Párizsban készült nagyszerű Biblia-illusztrációiról először Dévényi ad hírt idehaza. Ugyanígy szívesen számol be hazai más magyar művészek - közöttük mindenek előtt Czóbel és Kassák - külhoni sikereiről, az itt élők szaporodó hazai bemutatkozásairól, könyvekről, tárlatokról egyaránt. Elsősorban ezt a célt szolgálta a kiterjedt levelezés. Bálint és Kassák, no meg a Vigília nyitottá tett minden kaput, vonzotta szinte az új barátokat. Növelve egyúttal a gondot az említett ládika körül. Dévényi Iván tanulmányainak, beszámolóinak, elemzéseinek és ismertetőinek jelentős hányadát mégis az itthon élő és alkotó művészek munkásságának bemutatása és „nyomon követése" adja. A legtöbbször Kassák és Czóbel, Bálint és Barcsay, Korniss és Gadányi, llosvai Varga István, Borsos Miklós, Kmetty János, Bokros-Birman, Frank Frigyes, Schönberger Armand, Martyn Ferenc tárlatairól és a róluk szóló könyvekről írt. A Magyar Műhelyben a modernekkel szembekerült 4 73 58