A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai
20. századi magyar alternatív műhelyiskolák
mesterüket az egyesületbe. A Ház című nemzetközi színvonalú építészeti folyóirat 1908-tól jelent meg négy évfolyamon keresztül. Főszerkesztője és művészi tervezője Málnai Béla egyik legjelesebb premodern építészünk - a KÉVE tagja; grafikai tervezője Gara Arnold, aki Szablya-Frischauf tanítványa volt. A lap a KÉVE művészegyesület törekvéseit széles körben ismertette. Az anyagi okokból megszűnő folyóirat után a KÉVE nem mondott le publikációs törekvéseiről, és 1912-től megindította A KÉVE Könyve című kiadványsorozatot. Az egyes kötetek negyedévente jelentek meg. A KÉVE az Iparművészeti Iskolából - ahol már Szablya-Frischauf tanította az újonnan szervezett belsőépítészetet - választott progresszív művésztanárokat tagjai közé, Zutt Richárdot és Muhits Sándort. Magániskoláját ekkor már fel kellett számolnia, de felesége, Lohwag Ernesztin a későbbiekben is foglalkozott festőnövendékekkel. Tanítványaival együtt végzett munkájára kiemelkedő példák a Gellért Gyógyfürdő és Szálló belsőépítészeti és berendezési munkálatai. SzablyaFrischauf a háború évei alatt is mindent megtett, hogy művésztársait támogassa. Fiatal művészek felvételével segítette indulásukat a művészi pályán. A KÉVE támogatói körének segítségével száz ágyas hadikórházat rendeztek be az Iparművészeti Iskola termeiben. Az Iparművészeti Iskolában a háború alatt az oktatás tovább folytatódott, habár mind az oktatók, mind a növendékek száma jelentősen csökkent a behívások miatt. Szablya-Frischaufot 1936-ban kinevezték az intézmény igazgatójának. Nagy súlyt helyezett a gyakorlati oktatásra, a tanműhelyek számának gyarapítására. A műhelyek felszerelését korszerű eszközökkel, gépekkel gyarapította. Az oktatási módszer reformját szorgalmazta, annak alapján, hogy a növendékek először tanulják meg a szakmát. Bevezette, hogy a nyári szünetben a diákok hat hétig dolgozzanak választott szakmájukban. A tanulmányok befejezése után így már könnyebbé vált beilleszkedésük a gyakorlati életbe. Kaesz Gyula belsőépítészeti oktatási módszere és reformja az Országos Magyar Iparművészeti Iskolán Kaesz Gyula Györgyi Dénes hívására 1919-től volt az intézmény tanára a belsőépítészeti szakosztályon, ahol bútortervezést, bútoripari szakrajzot, középítéstant tanított, s hamarosan a bútortervező szakosztály vezető tanára lett. 1945-ben, az iskola Iparművészeti Akadémiává való átszervezésekor jelentős szerepe volt a már felsőfokú intézmény keretei között működő belsőépítészeti főtanszak oktatási koncepciójának kialakításában, majd 1948ban a főiskola átszervezésével kapcsolatos pedagógiai reform kidolgozásában és végrehajtásában. 1952-ben ő lett az Iparművészeti Főiskola főigazgatója is. Majdnem négy évtizedes tanári pályája alatt növendékek sorát bocsátotta szárnyra. Folyamatosan hangsúlyozta a műhelymunka és a művészeti nevelés egyensúlyának jelentőségét, valamint azt, hogy a huszadik század megváltozott követelményei között sem szabad lemondani a hagyományos műhelyképzés kipróbált értékeiről. Növendékeitől megkövetelte a „művészi és ipari élet" fejlődésével kapcsolatos folyamatos tájékozódást és az önálló véleményalkotást. Súlyt helyezett arra is, hogy a tanítványok alaposan ismerjék a különböző korok művészeti stílusait, és ezen belül jól megalapozott ismereteket szerezzenek a bútor- és enteriőrtörténet fejezeteivel kapcsolatosan. A rajzi feladatok között szerepelt a különböző korok muzeális bútorainak felmérése, de adott olyan izgalmas feladatot is, amelynek során a hallgatók valamely jelentős festő egy-egy kiemelkedő művét mint a környezetkultúra kordokumentumát dolgozták fel. Jelentős szerepe volt Kaesz Gyula oktatási programján belül a jelennek, sőt a jövőnek is. Hitte és vallotta, hogy a tanár feladata az ismeretek átadásán túl az emberformálás. Kaesz Gyula tanítványai között többen váltak nemzetközi mércével mérve is jelentős művésszé. Az ő irányítása alatt bontogatták szárnyukat olyan művészek, mint a Svájcban elhunyt kiváló szobrász, Kemény Zoltán, vagy Haár Ferenc, a világszerte ismert fotóművész, de innen indult el Itália felé Amerigo Tot is. Juhász László belsőépítész 1926-ban végzett Kaesz Gyula osztályában, s később a magyar CIRPAC csoport alapító tagja lett. Kaesz tanítványai voltak még többek között Gábriel Frigyes, Nagy Károly, Németh István, Hornicsek László, Fekete György és Király József is. A Haris-közi Képzőművészeti Szabadiskola és a nyergesújfalui szabadiskola A Haris-közi Képzőművészeti Szabadiskola 1917. január 14-én alakult meg a párizsi Julian Akadémia mintájára. Jó nevű művésztanárok, Rippl-Rónai József, Kernstok Károly, Egry József és Vedres Márk korrektúrái közül választhattak az ide jelentkezők. Bölöni György, Márkus László és Lyka Károly tartották az esztétika- és művészettörténet-órákat. Festő-, rajz- és szobrásztanfolyamait, valamint az esti aktrajzolást és az iparművészeti tanfolyamot az intézmény két éves működése alatt összesen 478-an látogatták. A szabadiskolába bárki jelentkezhetett; nem követelt vizsgákat, mert alkalmat akart nyújtani mindenkinek, hogy egyéni képességei szerint, művészi hajlamainak szabad érvényesítésével fejlődhessen. A Haris-közi iskola névsorában több olyan, később méltán elismert alkotó szerepel - például Bernáth Aurél, Czumpf Imre, Diener-Dénes Rudolf, Feszty Masa, Gráber Margit, Kmetty János -, akik magán művészképző intézetekben szerezték meg a szükséges elméleti ismereteket, szakmai jártasságot. Goszthony Mária, König Dezső, Novotny Emil Róbert és Nyergesi János a Haris-közi iskola után az 1919-ben Kernstok Károly festőművész által vezetett nyergesújfalui szabadiskola munkájában is részt vett. A nyergesújfalui szabadiskola alapítója, Kernstok Károly 1912-ben műtermes villát épített magának Nyergesújfalun, kertjében alakította ki a művészeti iskolát. Az ifjú tanítványok a festés, rajzolás mellett háztáji gazdálkodást folytattak. A Tanácsköztársaság bukását követően a Haris-közi és a nyergesújfalui szabadiskola sorsa a megszűnés lett; üldözötté vált vezetőik elhagyták az országot. Podolini-Volkmann Artúr szabad képzőművészeti rajz- és festőiskolája (1921-1931) Podolini-Volkmann Artúr Budapest ipari negyedében, az Angyalföldön működtetett szabadiskolát. Az ország válságos társadalmi, gazdasági helyzete ellenére a művészetek iránti elkötelezettségéből következően és humánus beállítottsága miatt állhatatosan hitt festőiskolája elhivatottságában. Nem üzleti érdekek miatt nyitott iskolát, hiszen jobbára munkásfiatalokból, diákokból verbuválódott tanítványai tandíjat alig fizettek. Az oktatás során minden valószínűség szerint a munkásfiatalok különböző szakmákban való jártasságát, speciális ismereteit is felhasználta a mester. A Lehel térnél lévő kis ház földszinti két helységében a kezdő tanulók tárgyábrázolást, a haladók modell utáni rajzolást gyakoroltak. A művész saját műterme a felső szinten volt. A szabadiskola nem adott bizonyítványt. Mivel a tanulók többsége nappal dolgozott, a foglakozások este voltak. A mester célkitűzése az volt, hogy a rajzolás, festés technikai ismereteit elsajátítsák a tanulók. Derkovits Gyula, Dési Huber István, Kontraszty László is dolgozott iskolájában. Közülük néhánynak - például Korniss Dezsőnek, Vasarely Victornak, Borbereki Kovács Zoltánnak sikerült a képzőművészeti főiskolán továbbtanulniok, de legtöbben a művészi alkotómunka öröméért vállalták a napi munka utáni képzést. Az OMIKE Képzőművészeti Szabadiskolája 1909-ben jött létre az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület, az OMIKE. Célja az oktatás és a hitélet fellendítésének koordinálása volt. Sokrétű tevékenységet indítottak el: segítették a tanuló fiatalok étkeztetését, könyvtárat és nyilvános olvasótermet létesítettek, nyelvtanfolyamokat hirdettek, továbbá saját irodalmi, társadalmi és kritikai folyóiratot alapítottak Múlt és Jövő címmel. 1920 decemberében megalakult az OMIKE Képzőművészeti Szabadiskolája a főiskolára fel nem vett művésznövendékek jelentkezésére számítva. Az iskola tandíjmentes volt, a növendékeket anyaggal és modellel látták el, műterem a Vakok Intézete jóvoltából került, étkezést a Joint támogatását élvező menza biztosított, pénzt, szállást a Kultúrotthontól kaptak a szegényebbek. Az intézmény szakmai irányítója Fényes Adolf és Magyar-Mannheimer Gusztáv volt. Tanárai: Beron Gyula, Glatter Gyula, Herman Lipót, Rothmann Mozart, Zádor István, Gárdos Aladár, Róna József, Glatter Ármin. A diákok eleinte együtt dolgoztak, s később alakultak ki a csoportok műfaj és mester szerint, mert szabad tanárválasztás
