Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Az Olümposz bűvöletében - DEVECSERI GÁBOR: Levél Vas Istvánhoz

széd viszont a nemlazuló metrum ünnepi dobogóján természetes, a hétköznapitól nem különböző szórendjével is megtalálja helyét. De persze nemcsak hétköznapian szólunk természetesen. „Nincs kedvem, sem időm hétköznapi dolgokat írni" - mondta a Délsziget kezdetén Vörösmarty. De vajon prózában másként mondta volna? A sor időmértéke tökéletes (mint többi sok ezer soráé), sormetszetei mintaszerűek. Természetessége nem? Metronómmal mérte ki? Iskolás? Erőltetett? Elkedvetlenítő? Vagy lelkesítőén természetes, élvezetadóan természetes, követendően természetes? Engedj meg néhány példát. Ünnepélyesen természetes: Ujat irok, nagyot is, kedvest is, rettenetest is. (Vörösmarty) Evődően természetes: Dejsz ugy, öcsém, vessz meg, kívánom tiszta szivembül. (Petőfi) Ki fakadóan természetes (a megcsalt férj ajkáról): Majd adok én teneked Dunakorzót barna jogásszal! (Harsányi Zsolt) Harcosan természetes: 0, ha e hexameter gépfegyver volna, golyókká válnának szavaim, pattogva, sziszegve kiszállók. (Vas István. Szándékosan: versben. De milyen kevéssé lett volna ütőképes az a fegyver, ha golyóit nem maga röpítette volna ilyen erővel, hanem az olvasónak kellett volna hangsúly-megnyomással előrecipelnie!) Vitázóan természetes: Mennyire egy húron kellett pendülnie ahhoz (Ha az utolsó szó előtti „velünk"-et eggyel odébb teszem.)