Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Az Olümposz bűvöletében - DEVECSERI GÁBOR: Levél Vas Istvánhoz

kard, kürt, hadihajó nem volna, se dühös erőszak. És nagyon zeneieden talán így sem volna. Mindenesetre azonban még egy fokkal távolabb kerülne „az antik mértékek jellegét megőrző dallamosságától. Attól, amit magad is fontosnak tartasz. Az antik mértékek első és legjellegzetesebb jellege ugyanis az, hogy szigorúak. Nem úgy merevek, mint a megrepedezett föld. De valóban kérlelhetetlenül szilárdak. Mint a kristály. Badacsony bazaltszikláinak formájával éppoly kevéssé lehet alkudozni, mint Berzsenyi antik strófáinak formájával. Pedig mindkettő izzó-robbanó erőből eredt. Hiszem, hogy a kristályos, a határozott antik versek formáival sem. Idézed utószavamból azt a részt, amelyben Kazinczyval együtt, vallom nyelvünk antik formákra való pompázatos és természetes-pontos alkalmasságát. S hozzáteszed: „Nem mintha ezt a hízelgő tudomásunkat meg tudnám vagy éppen meg akarnám cáfolni. De arról már régen kezdtem meggyőződni, hogy csak látszólag és a metronóm mértékével tudjuk az antik verselést utánozni, nem pedig lényegében: mert ugyanazzal a prozódiai tisztasággal nem tudjuk ugyanazt a természetességet elérni." Ez az, amit ha akarnék, sem tudnék elhinni. Hiszen ha (például a hexameter esetében) nem tekinteném is régi költészetünk úgyszólván kezdettől kínálkozó üde, egyszerű és erőteljes, igen-igen pontos hexametereit, hát, többek között, Fazekas Ludas Matyija, Petőfi Aranyhoz írt levele és nem utolsósorban Harsányi Zsoltnak (aki tudvalevőleg írónak indult, csak Harsányi Zsolt lett belőle) az 1919-es Esztendő-hen megjelent Rechnitzer halála című „hőskölteménye" figyelmeztetne arra, hogy a metrikus szigor nálunk mennyire egy a magától értetődő metrikus és minden egyéb tekintetben is meglevő természetességgel. Egyik idézett példában sincs egyetlen olyan csere sem, amely hosszú szótagot hangsúlyossal helyettesít! De mindegyik a beszélt nyelv természetességével áramlik. S mindegyik a hétköznapiéval. S annál is könnyebben, mert a magyar költő nem kényszerül arra, amire a latin eleinte kényszerült, s amivel később hivalkodott, hogy ti. versei nyelve, örökös inverziói folytán, szembetűnően és végletesen más legyen, mint a beszélt nyelv. Horatius, Tibullus és Propertius, akinek „dísztelen természetességéről" írsz, mind a szigorú metrumkezelés által létrehívott külön, ha úgy tetszik, mesterséges, versnyelven írtak. A magyar be-