Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)
Az Olümposz bűvöletében - DEVECSERI GÁBOR: Levél Vas Istvánhoz
dani: azt, hogy az ünnepi sarunak akkor ugyanaz volt a szerepe, mint ma a vasárnapi cipőnek. De erre feleletül, ma már, éppen Babits későbbi - valóban és mindenképpen tolmácsolni is kívánó - fordításainak irányában továbbhaladva, magunknak csak azt tanácsolhatjuk, amit éppen a Horatius-kötet utószavában már leírtam: „Hagyd, hogy kommentálja a kommentátor a költőt - és ne a fordító." De nem is elsősorban van itt erről szó. Persze, csak elsősorban nem erről, mert a vers tárgyának körülbelüli, utaló és áttett jelzésével összefügg a vers mértékének körülbelüli, utaló és áttett jelzése. Egyikre sincs szükség. Mindkettő közvetlenül is jelölhető, illetve megvalósítható. És, hitem szerint, nem a költőiség rovására. Ezen az sem változtat, hogy Babits Theokritosza mind e közvetettségével együtt is gyöngyszeme a magyar költészetnek. Mert a magyar költészeten belül egyre kevésbé a magyar versfordítás-irodalom gyöngyszeme lesz. Mennél előbbre haladunk afelé, hogy költőien s ugyanakkor híven tudjuk megszólaltatni az antik költőket, annál szembetűnőbb lesz ez a változás. Ellenben a „magamat új ruhába ..." (vagy „magamat új - másfélszeres megnyújtással! - ruhába ...") kezdetű sor második verslába, a daktilus (vagy spondeus) helyett trocheus láb, fölösleges és a vers élvezetét zavaró együttmunkálkodásra, verszenei társszerzőségre kényszeríti az olvasót. Verszenei társszerzőségre kényszerít az a Propertius-Babits-sor is, amelyet idézel: a „kard, kürt, hadihajó ..." kezdetű. Kevésbé zavaróan. Mert itt legalább a /iadihajó-nak kényszerül az olvasó és a felolvasó külön nyomatékot adni (rövid szótag állván a kívánatos hosszú szótag helyén), s így a tömegénél fogva is, jelentőségénél fogva is, a fölsorolásban elfoglalt helyénél fogva is fontos hadihajó kapja az ilyen módon megindokolható nyomatékot. Hozzáteszem: a megindokolható, de korántsem nélkülözhetetlen nyomatékot. Hiszen az aláhúzott szótagban vershangsúly és szóhangsúly amúgyis egybeesik; az olvasótól külön követelt nyomaték nélkül is, a költő által megadott természetes nyomaték teszi erőssé, éppúgy, mint a sor végén a „gyilkos erőszak" kifejezést. S ez utóbbi szópárnak az olvasó tudatában, még felszínre nem kerülve, még rejtve is külön erőt ad az, hogy a költő-fordító mint magyar költészeti közkincset, ha úgy tetszik, mozaik-darabot, emelte át a Tetemrehívás-bó\, kínálkozó helyére, a Propertius-versbe. Az olvasónak külön nyomaték megadására kényszerítése helyett - mint ebből is kitűnik - az értelmi hangsúlyozásnak nem egy, sokkal természetesebb módja van. Hiszen az időmértéknek s a hangsúlynak összekeverésével e verssor hangozhatnék így is:
