Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Zeusz hasznos fia - SOMLYÓ GYÖRGY: „Zeusz hasznos fia ..." Devecseri Gáborról

lásra - a politikánál fundamentálisabb lelki rétegekben is -, az ő volt. Már ifjúkorában felesküdött rá, hogy ő ezen a lakhatatlan földön „a boldogok szigetének" lakója lesz, amelyet egy „mulatságos tenger" vesz körül. Miközben már legkoraibb verseiben is tudta, hogy „a gyökér fegyvertelen / s kés van a kertészek kezében", és hogy „az apró ibolya hullaszagot lehel. / Ahhoz, hogy élni tudjon, ölnie kell". Elete vége felé majd eljön az ideje egy még sokkal hihetetlenebb fantomhit állandó kettó'sségű, sanzsan hiedelem magáévá tételének is: a saját gyógyíthatatlan betegsége meggyógyításának, szinte saját halála túlélésének nem is csodálatos vagy legfeljebb csodálatosan mindennapi illúziója, mint egy csillogó alma, amely tudja, hogy magvában menthetetlen. Persze mindkettőről előbb-utóbb ki kellett derülnie, hogy tarthatatlan. De amíg tartott, életben és költészetben, addig ennek a másodiknak autentikus eredményei is szület(het)tek. Az is lehetséges azonban (az emberi magatartások és a művészi alkotás homályos hátterében), hogy éppen az első magától kikényszerített (tév)hit késztette arra a rendkívüli erőkifejtésre, amelynek során „munka után munkát" végezve, az irodalom Rimbaud által megjövendölt „rettentő munkásainak"sorába lépve, a teljes magyar Homéroszt, az azt átszövő-befonó kommentár-koszorúval együtt létrehozhatta. Lehet, hogy a magából kierőszakolt ál"naiv" eposz(ocskán) pazarolt erőfeszítés kompenzációjaként volt képes egyidejűleg, mindennapi idejét hihetetlen módon megosztotta a kettő között, a világirodalom első hatalmas „naiv eposzának" (legalábbis mai szemünkkel nézve) a világ fordítóirodalmában is páratlan mását megalkotnia. Ha az Önkéntes határőr (1951) még a korabeli magyar irodalmi hét szűk esztendőnek is legkevésbé maradandó teljesítményei közé tartozik, a vele egy időben (is) készült magyar Iliász-hoz (1952) foghatóan nagyszabású költői munka nem ment végbe ezekben az években a magyar irodalomban. A kettő egymás mellé téve, ugyanakkor, ugyanazon szerző nevével fémjelezve, talán sohasem talált és sohasem is találhat többé példára egyetlen irodalomban sem. Ezt valószínűleg kevesen tisztázták magukban (Devecseri hívei közt éppúgy, mint kirekesztői körében), még kevésbé a nyilvánosság előtt. Sajnos többnyire ki-ki a maga, egyik vagy másik oldalról eltorzított szemszögéből látva, vagy csak az egyik, vagy csak a másik létezésének tényét tudja elfogadni. Holott Devecseri életműve, pályája és személyisége meg sem közelíthető (még távolról sem) e nélkül a megdöbbentő kettősség nélkül. S aki mégis enélkül ítél fölötte, attól is megfosztja magát, hogy egy egyedülálló, ám sok másra is jellemző rejtélyes alkotáslélektani, politikai és poétikai helyzetet feltárjon a maga számára.