Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Zeusz hasznos fia - SOMLYÓ GYÖRGY: „Zeusz hasznos fia ..." Devecseri Gáborról

sona non grata alakjában jelent meg. A kétfelől egymáshoz közeledő ellentétes erők szorítása eredményes volt. A kapu tehát bezárult. Nem kétséges, hogy szűken (vagy szűkösen) vett egyetemi kánonok, oktatási szempontok indokolhatták a döntést. Devecserinek akkor még nagyjából csak fordítói teljesítményei lehettek ismeretesek: a későbbiek során kialakult gyűjtemény, a Kalauz Homéroszhoz ha nem is szorosan filológiai, de annál gazdagabb poétikai és fordításelméleti hozadéka csak a jövő lehetősége volt. Mindamellett (és mindezért) Devecseri szinte jóvátehetetlen jogsérelemnek érezte az elutasítást. Hogy mekkora joggal és mekkora ok nélkül, az előbbiek alapján mindenki maga ítélheti meg. Itt azonban Devecseri pályáját kívánjuk megérteni. Ily módon az ő szemszöge nem mellőzhető a vizsgálódásban. És ő mindenesetre úgy érezte, hogy jogos becsvágyára egy csepp „kiontott intellektuális vér" fröccsent, amely, Lautréamont szerint „lemoshatatlan". Ennek a majdnem végzetessé vált sérülésnek nyílásába nyúlt bele „gyógyító írül" az akkor szerveződő Tiszti Akadémia jó szimatú vezetősége, az irodalmi tanszékvezetést kínálva fel Devecseri számára (a sóvárgott egyetemi tanársegédség helyett), őrnagyi csillagokkal ékesítve. Mikor 1948 őszén kétéves franciaországi ösztöndíjam lejártával hazatértem, legbensőbb baráti körünkben találkoztam először újra a barátommal, aki főtiszti egyenruhájában érkezett. Úgy éreztem, mintha újra arra az emlékezetes jelmezbálra toppannék be, amely a háború közepén társaságunk „mítosza" egyik kultikus eseményének számított: mintegy utolsó vad hejehujának, cifra haláltáncnak, bevonulás előtt, bevonulás után (majdnem egyenesen onnan indult el Örkény Voronyezs felé ...). Mindez által tetemes veszteség érte a budapesti Bölcsészkar antik tanszékét, tetemes nyereség (ha talán nem sok foganatja lehetett is) az újonnan szervezett honvédség Tiszti Akadémiáját; a legnagyobb veszteség - egészen máig tartó hatállyal - Devecseri életművét és következésképpen az egész magyar irodalmat. Az álarcosbál néhány éven át folytatódott. Egészen a puskafogásról és puskatisztogatásról szóló tankölteményekig, amelyeket Devecseri az ugyancsak az ő szerkesztése alá tartozó honvédfolyóirat számára szerzett alig hihető, mégis teljes „beleéléssel"; hogy végül eljusson a pálya mélypontját képviselő önkéntes határőr közvetlenül, nagyon is tudatos politikai célzattal kívülről ihletett Devecseri naiv hite számára azonban valóságos, mi több, „realista" kis „naiv eposzáig." Ne hamarkodjunk el szemöldökünk gyors és szigorú összevonását a „hit" szó olvastán. Ha valakinek volt „tehetsége" az egyszerre spontán és tudatos öncsa-