Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Zeusz hasznos fia - SOMLYÓ GYÖRGY: „Zeusz hasznos fia ..." Devecseri Gáborról

szertelenséggel. Élete legutolsó világos pillanataiban, minden öröm ellehetetlenülésekor is „örömet kívánva az örömnek". Sikervágyánál csak - olykor kilátástalan helyzetekben is megszállott - segítőkészsége volt reménytelen igyekezetével bosszantóan nevetségesebb. Megesett, hogy az olcsó sikernek sem tudott ellenállni. De nem erre pályázott. Hanem éppen a „drágára". Amit legendássá vált, a héraklészi munkákkal vetekvő erőfeszítések árán igyekezett elérni. Elsősorban a teljes Homérosz-fordítás szövegének (sommásan: harminckétezer hexameter) végletesen túlhajtott, szakadatlanul újra meg újra megkísérelt tökéletesítésével. Mintha nem tudná (holott ki más tudhatta volna jobban, mint ő?), hogy a tökéletesség elérhetetlen; sőt hogy az egyikről a másikra hajszolt javítások sem feltétlenül jobbítások. Mégis, közvetve, ez indította a kisiklás felé. A történet maga fölöttébb egyszerű. Banális és fatális. Devecseri becsvágya igencsak megalapozottan - az antik költészet tolmácsolásában már kezdettől fogva páratlan teljesítményeire épült. A frissen megjelent Odüsszeia, a már előbb, a háború alatt feltűnést keltett Homéroszi Himnuszok, a teljes Catullus, Kallimakhosz, valamint az 1941-ben készült doktori értekezés, A művészi tudatosság Kallimakhosz költészetében (Weöres ugyanekkori A vers születése című dolgozatának párja) alapján tanársegédi státusra pályázott a Pázmány Péter Tudományegyetem (akkor még létezett ilyen) görög tanszékén. A részben konzervatív, többségükben még mindig a „kurzust" képviselő professzorokból álló „kari ülés" ezt az aspiráns szerint jogos kérelmet elutasította. Volt kedves görögprofesszora (akinél még a háború legelején jelesen doktorált) ezt azzal magyarázta, hogy a tanszéknek nem görögfordító költőre, hanem szorgos filológusra van szüksége. Amit Devecseri nem fogadhatott el. Inkább azt kellett éreznie a döntés mögött (nem kevés joggal), hogy abba erősen belejátszhatott az ő Kerényi Károlyhoz fűződő tanítványi kapcsolata, akit a hagyományos magyar ókortudomány (pontosabban: „klasszika-filológia") vezéregyéniségei akkor már két évtizede tartottak a maguk zárt körébe „modern, kozmopolita" szellemével illetéktelenül betolakodottnak. Engedjék be most - gondolhatták - ezt a bűnös szellemet az akkor már évek óta az előlük és a kurzus elől kimenekedett és Svájcban egyre nagyobb nemzetközi tekintélyt szerzett, általuk valamikor Pécsre száműzött renitens magántanár helyett, a kisajtón át, kedvenc tanítványa alakjában? Hozzájárult ehhez, hogy a döglöttbékacomb-reakcióként utolsókat rángó „egyetemi autonómia" mellett valószínűleg azért is módjuk volt erre, mert Kerényi a készülő új hatalom és a marxista dogmatika előtt is a per-