Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Amennyire lehet, nem ölünk - HÁMOS GYÖRGY: Hol áll meg a csillag?

portosította az eseményeket, s eszmét fűzött hozzá. A költészet és az élet magasáról (és mélységéből) ó' már iróniával tudta szemlélni a drámát. Ami Somlyót felzaklatja: ó't már majdnem mulattatja. Pedig eró's a rokonság e két ószövetségi istenábrázolás között. Isten egyikben sem ragaszkodik túlságosan s „dogmatikusan" a tulajdon törvényeihez. Csak e törvények értelméhez s végsó' céljához: hogy megmaradjon az emberi élet. E kompromisszumokra hajlamos, okos isten: mindkét történetben az emberben rejtó'zó' istenhez hasonlít. A dráma csúcsa a Bikasirató. E verses oratórium egy gazdag költői pálya öszszegezése és kiteljesedése. Mindaz, amit Devecseri Gábor a modern költészetből kipróbált, s ami az antik költészetből sejtjeibe szívódva sajátjává vált: mintha egyszerre érett volna eggyé e költeményóriásban. Az élmény közeli: egy nemrégen látott spanyolországi bikaviadal emléke. De a minapi s majdnem tudósítói egyszerűséggel elmondott arénabeli állattragédiához - egyszerre mítoszok társulnak. Pogányok és keresztények egyaránt. A fékezhetetlen költői képzelet ereje és játékossága a madridi bikát a minoszi bikával cserélgeti, az állatáldozatot az emberáldozattal, a bikát Jézussal. S ahogy korokon és eszméken cikázik át elragadó természetességgel, ugyanolyan könnyedén váltogatja hangját. Rémületes humorral oktatja a torreót a gyilkolás finom dramaturgiájára, megszólaltatja a bikát bambán és értetlenül szenvedő állatként, majd mindent megértő istenként. Felhangzik, komoran a „közönség" vallomása: ,Jgy tépjük és esszük, hisz egyek vagyunk, / megérdemli vad haragunkat, / e kérlelhetetlent: mert vétek, hogy öljük; / és büntetnünk kell benne magunkat ..." S megszólal megint másféle hangon a költő, a humánum minden egyéb hangot elnyomó tiltakozásával: „Tagadom, / tagadom, hogy az élet pusztán a fájdalom / s hogy elég / tudni belőle csak azt, ami szörnyűség, / ami váratlan vág, hirtelen szúr és hasogat, / tagadom, hogy az egyedüli valóság az iszonyat..." Minderről, persze, külön kell majd írni, nem egy színházi kritika keretében. Mégis, színházról, az ószövetségről, színházi és bibliai jóslatokról beszélve: a régi jövendöléssel fejezem be. A csillagról szólt, mely elindul majd Betlehem felé, s megáll ama hely felett, ahol az a Bizonyos megszületik. Hogy hol áll majd meg pontosan: a próféta sem tudta megmondani. Ügy látszik, az ilyesmit nem lehet előre tudni. Ezúttal a csillag e szeretetre méltó jászol, az Irodalmi Színpad felett állapodott meg. (Népszabadság, 1970. november 1.)