Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Amennyire lehet, nem ölünk - HÁMOS GYÖRGY: Hol áll meg a csillag?

ezekhez hasonlókra és semmiképpen sem receptekre. De az Irodalmi Színpad új drámája a maga erényeivel sok más színpadi mű hiányaira hívta fel a figyelmünket. Kétszer is idézőjelbe tettem a véletlent: éppen mert hiszem, hogy nem egyéb, mint a színház világában ható erős törvényszerűség, melynek működését még alig ismerjük. A hang, a mondanivaló, a kor öröme vagy félelme s a nézői lélek rezonanciája együttesen határozzák meg egy színpadi mű véletlen sorsát; akárcsak az asztrológusok ábráiban az emberi sorsot - a csillagok konstellációja. Ilyen értelemben véletlen az is, hogy Vas István, Somlyó és Devecseri más-más hangon - ugyanarról írtak: a kor filozófusainak, költőinek, tudósainak már pontosan megfogalmazott aggodalmáról: az emberiség önpusztító hajlandóságáról, a járványként terjedő kegyetlenségről, az újkori emberáldozatról. S hogy nem prédikációt írtak ellene, hanem olyan mélyen hatoltak belé, az ünnepélyesség, a szertartásosság s ideológiáik lefejtésével förtelmességük és veszélyességük lényegéig jutva el - ez is a kor új művészetének szelleme, melyben mindhárman annyira otthonosak. így jött létre ez a szokatlan mű (rendkívül átgondolt rendezői segítséggel), melynek első és harmadik „felvonása" (Somlyó, Devecseri) két rövid verses dráma, mely valósággal egymásból következik: középső része pedig (Vas István) lírai meditáció amely e színpadi összefüggésben mintha a két dráma legszebb gondolatait, bölcseleti tartalmát párolta volna ki: lélegzetnyi csenddel választva el egymástól a könyörtelen drámákat: s egyúttal össze is kötve őket - az elmúlt és az elkövetkező összefüggéseinek megértetésével; múlt, ma és jövő egyszerre hatásának, állandó jelenidejűségének, az időtől s a történelemtől szétszabdalt világ egyetlen fénylő és izzó tömbbe való költői összegyúrásával ... Somlyó György „kantátája" a modern drámának azt a módszerét követi, mely történet komponálása helyett a valóság egy kiszakított részét drámai-költői érintéssel illeti; s ettől a valóság drámává és költészetté alakul át. Ezúttal a valóság: az ószövetség egy kegyetlen részlete. Magán a histórián alig változtat: egészen önálló rész művében csupán néhány drámai monológ. Amitől mégis igaz művészetté válik: a zenei szerkesztés. Nemcsak az elmondás bujkáló ritmusa, de a motívumok megjelenése, ismétlődése, egymásba szövődése. A lévita talán ötször is elmondja történetét ágyasáról, két szamaráról, szerelmese meggyalázásáról és megöletéséről. De mindig más és más drámai szituációban. S ettől a történet mindig újjá, egyre rémületesebbé, egyre általánosabb érvényűvé válik. Hogy mennyire nem új a művészetben, az sem, ami új: Babits a csodálatos Jónás könyvét ugyanígy „betű szerint" mondta el. ő is csak átcso-