Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Amennyire lehet, nem ölünk - ORTUTAY GYULA: Devecseri Gábor emlékezete

egységbe fogó látomása egyedülálló a magyar költészetben, Devecserié, félreismerhetetlenül. S költészetének görög-latin vonásai közül való az értelem tisztelete, vonzódás a rációnak ehhez az éppen nem szegényes, éppen nem száraz világosságához, a teljes megismerésnek ehhez a derűs (ismét csak ez a jelző' kínálkozik!) fényéhez. József Attila halálára írt versében él ezzel a fordulattal, „fényes az öntudat". Most ne is időzzünk annál az irodalomtörténeti pillanatnál: mennyire rímel ez a fordulat Radnóti versének „hószín értelem" fordulatával, az értelem, az az erős, tiszta fényű ész annyiszor felbukkanó fordulataival. Ez a vonzódás a hószín rációhoz, a teljeset felismerő, a sötét, chtonikus kavargáson is áthatoló ráció, megvesztegethetetlen értelem mindkettőjük egyik végső értékelve volt. Ragaszkodtak az értelemhez abban a korban is, amikor a barbár kavargás az irracionalizmust emelte végső filozófiai kategóriává. S végül hadd szóljak jellemének, munkásságának még egy vonásáról, ez is elválaszthatatlan egységben van az előbbiekkel: a játékosságról. Hogy szeretett játszani! Elsőbben is legfőbb eszközével, a nyelvvel -se költői, műfordítói játékosságában méltó folytatója volt annak a költői vonulatnak, amely Csokonaiban, Arany Jánosban is megtalálhatta mestereit, de Kosztolányi és Karinthy játékos nyelvi tréfáiban, rímes ötleteiben, a szavak felragyogtatásában, mint József Attila s Radnóti is. A műfordításai mutatják, hogy a legnehezebb feladatot is mily halálos komolyan és minő játékos könnyedséggel vállalta. Elmerült a nyelv játékaiban, mindegyre rejtélyt és rejtvényt kínáló alakváltásaiban. S mennyi műfajjal játszott a vers, a műfordítás mellett - drámát írt, komédiát, útirajzot és érzelmes emlékezést, novellisztikus tanulmányokat és filozófiai dialógust - e költői játékban a műfajokon keresztül is magához ölelte a mindenséget. „ ... az elmúlással játszott fogócskát" - írta, s hadd cáfoljuk meg ez egyszer: nem az elmúlással, a végtelennel, a tér és idő végtelenével, a maga áradó életörömével játszott - a kimondhatatlan borzalom közelében is. Ahogy Horatiushoz írt levelében is vallja: „Addig tudok én csak tréfálkozni, amíg élek ..." Ez a játékosság, a múlhatatlan ifjúságnak ez az elronthatatlan gazdagsága éltette őt. Hiszen elgondolni is nehéz, hogy mit teremtett ez a játékos könnyedség, ez az önmagát mindegyre újrateremtő ifjúság. Elég elgondolni a homéroszi teljesség fordítását - többször is elvégzi ezt a gigászi munkát: mintha az egész görög kultúra summáját emelné föl, s munkájában nem tűri meg a legkisebb hibát sem. Marót Károlytól, a nagy görög filológustól tudom, hogy Devecseri játékos öröme, újra meg újra birkózásba kezdő munkája a homéroszi hexameterekkel a legjobb tudósok hozzáértésével, a magyar és görög