Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Az Olümposz bűvöletében - UNGVÁRI TAMÁS: Monotroposz. Vázlat Devecseri Gáborról

Devecseri ennek a költőtípusnak, ennek a magatartásnak a fejedelme volt az attitűd minden naivitásával, szent együgyűségével, filoszosságával, ortodoxiájával, emberszabású szépségével. Kezdjük persze e magatartás nagy erejével, mágiájának megmutatásával. Devecseri különb mutatványokra is képes volt, mint munkapaddá alakítani egy kórházi szobát. Hiszen volt idő, mikor e szelíd humanista egyenruhát öltött és őrnagyként feszített. Mert persze hiú volt és gyerekes, de továbbá meg volt győződve róla, hogy minden, amit csinál, helyes. Az életet olyannak tekintette, mint egy nagy, kusza korrektúrát, ahol nemcsak a szavakat és a mondatokat, hanem még a cselekedeteket is ki lehet javítani. Az ő „szentsége" persze nemcsak eleven és elragadó, minden versén átütő bájjal párosult, hanem a már emlegetett eredendő s talán soha fel nem oldott naivitással is. Az egyenruhát is a naivitás bizonyítékára emlegetem fel, hogy éppen ő! - aki az ártatlanságnak pompás tobzódásaiban írta első három versciklusát - a Mulatságos tengert (1936) a Barátaimhoz-t (1939) és a Margitszigeti elégiát (1945). Vas István egyszer azt írta a Kor ellenről, Somlyó György Devecserivel kortárs kötetéről, hogy az ő pályatársai közül Somlyó volt a legnaivabb. Elfeledkezett Devecseriről. Ha egykor terminus technikussá nőhetett (és éppen akkor) a „hatalomvédte bensőség" fogalma Thomas Mann-nál, akkor Somlyóra és Devecserire (és Karinthy Gáborra, a Barátaimhoz minden szereplőjére) a védtelen, ártatlan, életidegen, s azért megejtően szép naivitás ütötte rá a bélyegét. A hatalomüldözte bensőség. Epigrammák és ódák és himnuszok, a Horatius Noster nyomán elinduló barátságeszme, egy kicsiny humanista kör összefogása, a literátorság mint gyönyörű, de veszedelmes, mert önpusztító és védtelen gondolata, a formafegyverzettel védett szépség, ez az induló Devecseri szellemi környezete. Relatív persze, mitől szűkös egy költői világ. Devecserié azonban ekkor egyértelműen az: a természet, mint a költészet ürügye és a költészet, mint a legtermészetesebb közeg - ennyi volt. A harmincas évek végének szorítása csak azokban a siratókban csap ki, melyeket Devecseri költők halálára írott verses epitáphiumokba szerkesztett: - a költő-nekrológokban, melyekben még a tárgy kellően átérzett tragikuma és komolysága sugallatából is kifeszül a meg nem bicsakló ritmus. A versfaragást élvező költő sírversben is fennen lobogtatja eufóriáját. Egyik fontos önvallomásában (Költés és fordítás kölcsönhatása) az Andrássy úti őszi délelőtt című versének ihletését és mondandóját világítja meg. „Kezdő szakasza, úgy érzem reálisan fejezte ki az azidőtt fájdalmasan aktuális irrealitás-érzést".