Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Az Olümposz bűvöletében - UNGVÁRI TAMÁS: Monotroposz. Vázlat Devecseri Gáborról

jönnek a látogatók, közben ő az új Homérosz-kiadás kefelenyomatán munkálkodik és még álmában is dolgozni kezd. Ébren és álomban és életben és halálban ez a csodálatos, morfiumnál is fejedelmibb méreg: az irodalom. „Költó' vagyok" - mondta egyik szerelmének saját emlékezete szerint. „És ezért minden lépésem fölfelé von, a hold felé. De nagyon szeretlek téged és ezért térek vissza minden lépésem kezdetén melléd, a földre." Nem, nem. Nem tért vissza soha. Vagy mire visszatért, már holdsugárból font szonettkoszorút hozott, vagy egy görög idézetet. És rettegve gondolok arra, hogy közben talán azon merengett: milyen volt Bóka? Olyan felemás, olyan, amilyennek mindenki tudta, vagy különb? És Devecseriró'l írva még tovább nő a rettegés. Közhelyeket, heroikusukat akár, könnyű lenne ráaggatni. De akkor költőalakja kibújna és megszökne a hézagos fogalmak hálójából. A fogalmakat kell hát elébb tisztázni, hogy amit róla mondunk, megközelítően érvényes legyen. Én benne a költőt látom, aki a költészet és élet között nemes literátori kötést tett. Ez nem életellenesség még csak nem is életidegenség. Humanista kötés ez: Devecseri már a háború előtti években természetes tapasztalatként ébresztette magában Radnóti hitét. Hogy a hexameter a lágerben is megálljt kiálthat a pusztulásnak. Devecseri nemzedéke (elsősorban ő maga) egyetlen poggyásszal érkezett át a háború utáni új világba. A kultúra féltő, értő, életet és melegséget adó hitével. Meggyőződésem, hogy irodalmi múltunknak ezt az örökségét részint félreértjük, részint nem becsüljük. Holott egy magányos Thomas Mann példáján érthetnénk meg - világirodalmi jelentőségű tendencia volt az antikvitás, a kultúrkincs felmutatása a fasizmussal szemben. Moszkvából teremtették meg fölé az ideológiai égboltot Lukács György teóriái - kár, hogy nem ért el hozzánk idejében, kár, hogy utólag sem alkalmaztuk a korszak irodalomtörténetének megértésére. Hiszen ez a kultúra, ez az irodalmiasság, félszeg filozoptereknek ez a haláltmegvető bátorsága, a Bátki Jánosok Szerb Antal-i, miopikus hősiessége teremtette meg Vas István háború alatti verseit, ez fordíttatta Valéryt Somlyó Györggyel, ez változott át népnevelő tetté Homérosz magyarításában Devecserinél s ez az örökség élt tovább a politikai ihletettségben, mert a történelemtől, sőt a közelmúlt történelmiségétől is bátorítottam az irodalom olyan közügy lett Magyarországon, hogy a magánéleteket is totálisan elfoglalta, felhörpölte és egy furcsa, ijesztő, különös, másutt talán érthetetlen erkölcsi hierarchiát alakított ki.