Gulyás Klára - G. Merva Mária szerk.: Egy barátság levelekben. Gulyás Pál és Németh László levelezése (Budapest, 1990)

Egyidejűleg kaptam Földessytől levelet, amelyben nekirohan Harsányi ponyvájának. Úgy érzem, nem kell nagyon feszengened. Földessy inkább alkalmas ilyen Augiászistálló elleni herkuleskedésre. Ezt a lehetőséget csak azért írom le, hogy — ha dilemmában lennél — segítsek megoldani a kutyaszorítót. Tudom, Géza olybá venné negatív válaszodat, mint amely a pályázatának a reakciója... De hivatkozhatsz rossz testi kondíciódra, szívedre etc. — hazugság nélkül. Egyszóval: Árkádia-Debrecen csillaga alatt vannak — cigánysátrak, cigányputrik is. De ebbe nyugodj bele! S ha úgy érzed, hogy — fecsegő hallgatagságom paradoxona ellenére — én mégis fehér ember vagyok, hát fehér zászlóm fényében boldog ünnepeket kíván, s családoddal együtt ölel: G. Pali 388. [Budapest, 1942. dec. 28.] Kedves Palim, köszönöm a karácsonyi üdvözletet; én már csak boldog újévet kívánhatok. Nagyon sajnáljuk, hogy Klárcsit nem mertétek hozzánk küldeni. Messziről persze gyász-szagunk van... De a mi korunkbeli emberek gyásza már inkább a szervezetben pusztít — gyomorban, erekben, szívben, az állati szorongás fészkeiben —, nem a látható kedélyben. Az inkább a gyógyulást mímeli. A gyerekek pedig, akik most öt héten át szabadok, hozzáférhetetlenek a bánat számára. A legnagyobb izgalom számukra, ha testvérük karácsonyra többet kapott. Nagyon sajnálom, hogy Gézával összekaptatok az én katedrám miatt. Ha tudom, hogy ilyesmi lesz belőle, dehogy adom be a pályázatomat. Most már csak az a biztos előérzet vigasztal, hogy úgysem lesz belőle semmi. Titeket azonban, s különösen Kondort, nyomatékosan kérem, ne korteskedjetek mellettem. Pirultam a szégyentől, hogy az egyetemi ifjúsággal tüntetést rendeztettek. Az egyetemi ifjúságnak egész mindegy a dolog, s e „tüntetésen" bizonyára a legszánalmasabb látványt nyújtotta: az erő-mutogatóét, aki mögött nincs erő. Én úgy látom: ti és Géza is teljesen félreismeritek az én álláspontomat. Számomra ez a tanszék nem kitüntetés, hanem áldozat, teher. Én ma a munkámnak élhetek, reggeltől-estig végre, van biztos jövedelmem, az a négyszáz pengő, amivel professzori fizetésem több lenne nyugdíjamnál, távolróm sem fedezi, amit írásban vesztek, a professzorság rezsijit stb. Eddig a hatalomtól sem kaptam semmit, büszkén húzhatom ki a mellemet; ez lenne az első, épp amikor a rendszer inog már. Ha mégis beadtam a kérvényemet: azért volt, mert szolgálat volt, amelyre behívtatok. De őszintén kimondom: én lélegzem föl a legjobban, ha nem sikerül. Különösen ezek után. Nem lett volna szabad mással, mint meghívással szóbaállnom. Énnekem Bocskay lett volna a fontos, attól félek, hogy most már arra is bealkonyodott — olyan helyzet áll elő lenn, amelyben nem lesz mit kezdenem. A legszívesebben visszavonnám a kérvényemet. De ez elítélése, megbántása lenne azoknak, akik jelöltek, s fölszabadítaná a röhögést: nem megmond-