Gulyás Klára - G. Merva Mária szerk.: Egy barátság levelekben. Gulyás Pál és Németh László levelezése (Budapest, 1990)

ber arcát pillanthatja meg, elképzelheted. Ha a szellemi munkának van jutalma, legyen jutalmad az az életkedv, munkakedv, amelyet fölcsiholtál bennem. Én aszkézisre rendezkedtem be: kenyérre és vízre; kenyérre és vízre azonban szükségem van. Úgy hiszem, egyszer még tisztességedre fog válni, hogy a kivertnek ezt a létminimumot jelentő kenyeret és vizet oda merted nyújtani. Legyen meg az akaratod: a nyáron átjavítom a Színjátékot, s ha elküldenéd az átdolgozásra vonatkozó részletes jegyzeteid, nagyon hálás lennék; amit ajánlasz annak a fejezetnek a zárószavában, helyesnek tartom. Őszre megkapod a Gyász című regényemet, egy színdarabomat s összeállított verskötetemet. Tartozom végül bejelenteni nektek,debrecenieknek, hogy október 1 -jével évente nyolcszor megjelenő folyóiratot indítok, melyet magam fogok írni és kiadni, s ezentúl a szétszórt írásaimat nemcsak gondolatilag, de megjelenésében is rendezettebben, együtt kaphatják meg azok, akiket érdekel. Az ára nevetségesen csekély, 3 íves szám 60 fillér, egy évre 4 pengő, teljes ráfizetés, de még ezt az áldozatot is meghozom, mielőtt végképp visszahúzódnék, s talán nem is kell végképp visszahúzódnom. Az irodalmi és politikai kartellek talán elpusztítanak, de nem pusztíthatják el, amit képviselek. Hiába: Boda Zoltán útjára kell lépnünk; exponálni egy gondolat[ot] és csörömpölve összetörni. Szeretettel ölel téged s Gézát is: Németh László Budapest, 1932. június 7-én. 4. [Bocskay-kert, 1932. jún. 23.] Kedves Barátom, leveled irodalmi cselekvőképességem mélypontján ért, amikor aktíve minden foglalkoztatott, csak a literatúra nem. De azért a szenvedő képességem megvolt: a szemlélődő öröm hajlama. Azóta ki költözködtem családommal Bocskay-kertbe (Debrecentől 13 km), itt kalyibát eszkábáltam Szabó Sándor barátommal, aki nem tagja a III. oszt. magyar érdemkeresztnek, hanem egyszerű földmíves, 38 éves, 3 gyerek és 1 feleség vidám (?) tulajdonosa. Kenyeret cipeltem kilószámra villamoson és gőzösön Debrecenből, mert az evés még ma is aktuális. De minek untassalak ezekkel? Inkább alibiként említem (nem is szólva az iskolai ún. vizsgákról, amelyek egy héten át vajúdtak), hogy lásd, milyen akadályai lehetnek egy tervelt irodalmi levélnek. Terveltnek, mert az Emberi Színjátékot még mindig nem tudtam rendszeresen, újból átnézni, hogy fontolóra vegyem a pillanat új fényénél a „javítandó" részeket. A jegyzeteim pedig nem szisztematikus mozdulatok, hanem impressziók és tartalmi megjegyzések egymásba kacskaringózásai, melyekből egészen „debreceni" módszerrel piros- és kékceruzáztam ki a „lényeges "-t, szorítva a kört mind szűkebbre és szűkebbre, mint a hajtók kergetik a nyulakat. De azért — ez irodalomellenes, ill. -kívüli életgesztusok ellenére is — megvolt a szenvedő képességem: leveled minden porcikája ott izgett-mozgott tudatom küszöbe alatt és felett. Gondolkoztam terveiden, sorsod új fordulóján, küldendő műveiden. Ilyen